Még a covid előtt beszélgettem egy pipás alapemberrel, aki elmondta, napi három rekesz sör bevételéből nagyon nehéz fenntartani egy kocsmát, főleg, hogy már nincsenek játékgépek, nincs cigaretta árusítás. Ebből kifolyólag a környéken három kis ivó küzd az életben maradásáért: a Békési úti Kotró, az Áchim utcai Nevenics borozó és a Kispipa. (A Kotró sajnos már tavaly becsukta kapuit; noha a Pipát 2020 végén felújították, most kalapács alá kerül.)
– Amikor már a kocsmák is bezárnak, az baromi gáz! – állítja a negyvenes Annabella. – A barátaimmal a kilencvenes évek közepétől sokat jártunk a Pipába, mert ócsó, alapozó hely volt. Onnan indultunk el az Ifiházba, a KO-ba vagy a Narancsba. Egy sörözőnek hangulata van, és teljesen más, mint amikor otthon megiszod a dobozost.
Veres Kriszta, a Meseház vezetője az elmúlt évben már túlélte a velük szemben működő Kotró bezárását (a Kotró volt a Meseház büféje), és most az alig ötszáz méterre székelő Pipát is. Elmondja: közösségfejlesztőként a belvárosi szórakozóhelyekkel ellentétben az egyik legizgalmasabb témája a városi kocsmakultúra, a helyi kiskocsmák. Bővebben, hogy a kocsmák hol helyezkednek el a társasági palettán, miként helyettesítik vagy egészítik ki a közművelődést.
– Ha az ember szórakozni akar – meséli –, akkor elmegy a kultúrba, de ha van a környéken egy kiskocsma, természetesen törzsközönséggel, akkor az tulajdonképpen hasonlóan működik, mint a közösségi kapcsolatok építése. Nagy vonalakban a kocsmák számára adott a közösségfejlesztés lehetősége. Mondjuk azért elsősorban a művelődési házaknak szeretnék kampányolni, az emberléptékű közművelődésben hiszek, de a kocsmák szerepe az emberek közérzetének alakulásában vitathatatlan. Hogy ki melyiket választja, nagyban függ az élethelyzettől.
Gyucha Attila munkában, miközben amerikai italt fogyaszt – Fotó: behir.hu/Such Tamás
Gyucha Attila, az Egyesült Államokban élő csabai születésű régészprofesszor egy korábbi beszélgetésünkben elmondta, míg az egyetemi évek alatt a társai az egyetemi könyvtárban tanultak, ő mindig a szomszédos kocsmában. A mai napig nem szeret otthon huzamosabb ideig melózni, mert egyszerűen szüksége van vegyes impulzusokra.
– Gyengül a világ, nem piálnak az emberek, mindennek az életmódváltozás az oka – jegyzi meg Ferencz Rezső, a Tót Melanzs szerkesztője. – A Kispipa anno egy zarándokhely volt. A söntés környékén lakók már nem járnak kocsmába, inkább hazaviszik a nagykerből az italt.
A 2018 óta létező Kispipa zenekar – ahol kifejezetten józan észek játszanak – három tagja ugyanabban az utcában nőtt fel, ahol a Kispipa üzemelt. Ebből kifolyólag a remek kulturális intézménybe úton-útfélen belebotlottak. Eddig… Schäfer Szilveszter, a csapat szelleme ott volt a múlt pénteki búcsú bulin. "Nagyon rosszul esett, hogy bezárt. Ott nőttünk föl, na jó, ha nem is ott, de…”, fűzi hozzá.
A kilencvenes években, egy szürke kedd reggel egy jó tollú kollégám nagyon nyúzottan jött be dolgozni. – Merre jártál tegnap? – kérdeztem. – A Pipppában – ecsetelte.
