– Én még nem régészként ismertelek meg, hanem mint a Kiss Manyi És Mindjárt Hányok Reflexplease frontjaként. Énekelsz még?
– Dehogy! Akkor is kutyaütő voltam. Mondjuk az azért beleégett a neuronjaimba, amikor a Téglában süvöltöttem Iggy Pop I Wanna Be Your Dog című nótáját.
– Az értelmes fazonoknak általában tinédzser korukban közlésvágyuk van. Ráadásul az igazi egyéniségek valóban nem feltétlenül Pavarottik.
– Inkább egy baráti társaság közlési vágya volt az. Úgy indult, hogy a csapatnak nem volt próbahelye, én meg felajánlottam nekik, hogy jöjjenek el hozzánk a garázsba gyakorolni. Épp nem volt énekesük, így bevettek. De lehet, hogy csak a garázs miatt… Aztán tagcserékkel jöttek a Brenda’s Brain és a Nervenarbeit zenekarok.
Rajtam kívül a zenekarokban mindenki tehetséges volt, csak a türelem hiányzott a számok összerakásához – mire játszhattuk volna őket, a fiúk egyszerűen rájuk untak, így sokszor inkább improvizáltunk a koncerteken. Olyan is volt, hogy jól jöttünk ki belőle. Asszem.
– Jaminában laktatok.
– Igen, a jelenlegi Hargita vendéglő szomszédságában.
– Amit most a zúzással lebontanátok.
– Elüldöznénk a vendégeket. Így is többször el kellett futnunk a szomszédok haragja elől. Édesanyám meg tartotta a hátát.
– Emlékszem, egyszer, a kilencvenes évek elején a Közgé tornatermének a falára piros Neolux-szal felfújták a neveteket, de csak annyi volt, hogy Kiss Manyi Reflexplease.
– Nem én voltam. Én a teljes nevet kiírtam volna.
– Micsoda korszak volt…
– A ’80-as és ’90-es évek fordulója, amire a legszívesebben emlékszem: forrt a város minden hétvégén, rengeteg jó kocsma és koncerthelyszín működött, tele sok okos és kreatív kölökkel. Új, reményteli világ volt, amely jó pár évre összeterelte a korosztályomat.
– Jelenleg az USA-ban is pangás van ehhez a korszakhoz képest?
– Helye válogatja. A zenei élet Chicagóban, ahol korábban éltünk, továbbra is vibrál. Egy Pilsen nevű negyedben laktunk, egy sarokra a patinás Thalia Halltól, ahol hetente többször is remek koncertek vannak, telt házzal. A Georgia állambeli Athens, ahol a feleségemmel – no meg a kutyóval – most élünk, mindig is zenei központ volt. Többek között ott működött az REM és a B52s is, de most is legalább egy tucat hely van, ahol a járvány után újraindult a koncertélet.
– Javallom, lépjünk vissza. A szegedi egyetemi évek után visszajöttél Csabára... Sőt! Még most is megvan a csabai lakásod.
– A szerelem és a város miatt én az a csávó voltam, aki Szegedről minden hétvégén hazajött és világos volt, hogy a Munkácsy Mihály Múzeumban akarok majd kikötni. 13, a múzeumban töltött remek év után 13 éve indultam el egy másik, kanyargósra sikerült úton.
A lakás és a kocsi azért maradt meg az USA-ba költözés után is, mert kényelmes vagyok. Ha hazajövök – márpedig a kutatások és a család miatt hónapokat töltök itt évente –, csak felcsapom a biztosítékot, átöltözöm, beindítom a kocsit és elmegyek dolgozni.
– A múzeumba?
– Ide (mutat a Gyöngy Presszó teraszára)! Már ha nem vagyok éppen terepen. Hozom a laptopom és dolgozom.
– Amerikai régészprofesszor a csabai kocsmában.
– Míg az egyetemi évek alatt a többség az egyetemi könyvtárban tanult, én mindig a szomszédos kocsmában. Tudod, a mai Hargitában, az egykori Vincze Sörözőben.
– Sokan nem vállalják fel a csehókat.
– Én a mai napig nem szeretek otthon huzamosabb ideig melózni, mert egyszerűen szükségem van vegyes impulzusokra. Egykoron a Vinczében külön asztalom volt a vizsgaidőszakokban, ahonnan gyakran álltam fel újságot olvasni vagy dartsozni. A 90-es évek közepére aztán összefújt a szél egy remek dartscsapatot is.
Meredek történetekkel szabdalt időszak volt az nekem, egészen a 2000-es évek elejéig. A darts csapattal jártuk a bajnoki helyszíneket Gyulán, Mezőberényben, Orosházán és Szeghalmon. Gyűjtöttük a barátokat és a sztorikat.
– Tudom, hogy nem kérdezte még senki soha tőled: gyermekkorodban sok Indiana Jones mozit néztél?
– A volt szomszédok szerint mióta beszélni tudok, régész akartam lenni, és az bizony még az Indiana Jones filmek előtt volt. Egyébként én arra is emlékszem, hogy a kamionozás is érdekelt. Persze aztán maradt a rejtélyek üldözése; az általánosban komoly jetikutató társaságunk is volt, persze szupertitkos. Amikor aztán a felvételi előtt álltam a Rózsában, úgy láttam, hogy esélyem sincs bejutni az ELTE régészet szakára. Ráadásul egy másik dolgot szenvedélyesen műveltem a Rózsában: az iskolaújság szerkesztését.
– A Röfögőt!
– Nem, Rózsaablak volt neve; a Röfögő egy rovatcím volt, Duma Zsolti (a mezőkovácsházi Duma Színház alapítója és vezetője – S. T.) vitte. Tehát felmértem, hogy úgysem vesznek fel az ELTE-re, de ha elvégzek egy főiskolát, akkor még lehetek újságíró.
Így a csabai főiskolára adtam be a jelentkezési lapomat. Erre az egyik tanárom azt mondta: „Irreális cél! Nem fognak felvenni!” Még most is visszhangzanak ezek a szavak a fülemben és a mai napig az egyik legerősebb motivációt jelentik. Végül persze felvettek, de csak egy évet töltöttem Csabán, mert itt pozitíve tanácsoltak el.
– ???
– Az egyik vizsgám után E. Szabó Zoltán tanár úr azt mondta, hogy „Attila, nézzen már magának egy másik iskolát…”. Hát néztem. A következő évet már a JATE magyar-történelem szakán kezdtem, majd a másodikban leadtam a törit és felvettem a régészetet. A magyart megtartottam, pár évig még kacérkodtam az irodalommal. Aztán egy sarkadi, vaskori kincslelethez kapcsolódó nyomozásom eldöntötte, melyik ösvényt koptatom majd tovább.
– Miért éppen az Amerikai Egyesült Államokban koptatod az elmúlt években?
– Egyrészt van itt ez a szerelem dolog – Danielle, a feleségem amerikai. Emellett szerettem volna immáron kizárólag a kutatómunkára koncentrálni, amire az USA-ban nyílt lehetőségem. Zárójelben: az egyetem utáni majd’ 20 évem két műszakban telt: a normál munkaidőben különféle beruházások diktálta feltárásokkal foglalkoztam, aztán hazaérve hajnalokig a saját, Bill Parkinson barátommal közösen vitt kutatásokhoz kapcsolódó tanulmányok írása következett, nem beszélve az ELTE-n szerzett doktorim összerakásáról. Az éjszakázás egy ideig megy, aztán egyre kevésbé, végül jön a jó feleség és kicsavarja a kezedből az egeret.
Bill jellemezte jól a helyzetet: Dani olyan, mint egy gleccser – lassú, de feltartóztathatatlan. Még három éve is állt az egyezség, hogy egy héten kétszer éjszakázom: ez volt a „Two Days” korszak. Aztán addig-addig csűrte-csavarta, hogy a „Two Days”-ből „Tuesdays” lett, azaz maradtak csupán a keddek. Ma meg aztán csak akkor dolgozom este 8 után, ha a határidők túl erősen soroznak. Így nehéz hiperaktív Indiana Jonesnak maradni, de talán nem is kell.
– Csak visszajutottunk Indiana Joneshoz. Mennyire volt szakmaiatlan az a széria?
– Az eredeti Indy történetek a 20. század első évtizedeiben játszódnak, viszont ami a régészetet illeti, inkább 19. századi szemléletet tükröznek. Akkoriban kezdték nagy volumenben gyűjteni a világ nagy múzeumai – mint például a British Museum – és egyetemei a szép, egzotikus és értékes tárgyakat, hatalmas kiterjedésű ásatások zajlottak világszerte. „Indy idejére” ez azonban valójában megváltozott, már nem a tárgyak szimpla gyűjtésén, hanem azok kontextusán és információértékén volt a hangsúly.
– Van egy remek jelenet, amikor az első rész elején az arany bálványt villámgyorsan homokzsákra cseréli Indy; necc?
– Ajaj, a mai napig csendesen sikongat a lelkem, amikor meglátom, hogy a körültekintő dokumentálás elmaradt.
***
Dr. Gyucha Attila, a University of Georgia antropológiai tanszékének professzora. Dr. Danielle Riebe-vel, a feleségével tavaly nyáron költözött Chicagóból a georgiai Atlanta közelében található Athens-be. Elmondása szerint, ha nem Attilának vagy dr. G-nek nevezik, akkor a Gyuchát leginkább Gjucsának ejtik ki – vagy csak kérdőn néznek rá.
