– Mi jelent a kiégés, mit takar ez a fogalom? Ez egy állapot, esetleg betegség?
– Nem betegség, inkább állapot, azonban súlyos esetben betegséggé válhat. Nagyon röviden: a kiégés egy érzelmi kimerülést jelent. Általában hosszú ideig tartó érzelmi megterhelés esetén szokott jelentkezni, kialakulásához hozzájárul a fizikai és szellemi túlterhelés, a stressz és hasonló kellemetlenségek. Legtöbbször munkahelyen kerül szóba, de mindenkit érinthet. A szakemberek eleinte úgy gondolták, hogy csak a segítő foglalkozású szakmákra jellemző a kiégés. Ma már azonban a vizsgálatok azt mutatják, hogy egyéb területeken is előfordul. Nem feltétlenül szükséges, hogy valaki munkahelyen dolgozzon, előfordulhat akkor is, ha valaki otthon dolgozik, gyerekeket nevel vagy tanul.
– Mik a kiégés jelei, tünetei, és milyen szakaszai vannak?
– Három szakaszra szokták bontani a kiégést. Az első szakasz a túlzott lelkesedés. Hogyha valaki a munkájában túlzottan meg akar felelni a munkatársainak, a főnökeinek, a klienseinek, vagy a segített embereknek, akikkel dolgozik, akkor nagyon sokszor létrejöhet az az állapot, hogy túlvállalja magát. Túl sok mindent vállal, túlságosan bevonódik, ez utóbbi a segítő szakmákra jellemző inkább, amikor emberekkel foglalkozik valaki. Kialakulhat, ha nem tartjuk a keretet, hogy ez most munkaidő, ez most nem munkaidő, ez az én feladatom, ez nem az én feladatom. Ilyenkor, és abban az esetben, ha valaki mindent magára vesz, kialakulhat az érzelmi túlterheltség. Ha valaki túlságosan meg akar felelni, hajlamos arra, hogy egy adottságból eredő rossz eredményt is a saját hibájának vegyen. A kezdeti túlzott lelkesedés után ilyenkor létrejön először a fáradtság, majd a közömbösség, és a munka iránti lelkesedés csökken. Ez az első szakasz, és a komoly változás általában évek alatt alakul ki. Ezt követi a második szakasz. Amikor a fáradtság és a lelkesedés csökkenése arra készteti az embert, hogy változtasson ezen a túlzott odaadáson, és egyensúlyt teremtsen a magánélete és a munkája között, az ő feladata és más feladata között, a pihenés és az aktív tevékenység között, akkor visszaállhat az egyensúly, és még meg tudja akadályozni a kiégést. Azonban ha ez nem így történik, akkor az egyensúly sajnos felborul, és ez általában azzal jár, hogy a kezdeti kiváló empátia lecsökken, a pozitív hozzáállás pedig negatívvá válik. Egyre csökken az egyén érdeklődése a munkája iránt, a kliensei iránt, sőt a munkatársai iránt is. Ez átcsaphat akár negatív érzésekbe, mint a harag, gyűlölet. Ilyenkor az egyén elkezdi kerülni a találkozásokat, fásulttá válik – ez már a kiégés. A harmadik fázis az az apátia, a közömbösség. Amikor az ember elhanyagolja a munkáját, próbálja kerülni a nehezebb helyzeteket. Ugyanakkor ez nagyon erős bűntudatot is okozhat. Hiszen akik kiégnek, azok eredetileg nagyon komolyan vették, és nagyon lelkiismeretesen végezték a munkájukat. Azt hitték, hogy ezt így nagyon sokáig lehet bírni. Általában tehát megjelenik az önvád, és lelkiismeret-furdalás is szokta ezt az állapotot követni.
– Mit tehetünk akkor, hogyha a kiégés jeleit tapasztaljuk magunkon, vagy valakin a környezetünkben?
– Ha magunkon tapasztaljuk, mindenképpen vissza kell állítani az egyensúlyt, a munka és a pihenés egészséges arányait. Mindenkinek szüksége van feltöltődésre. Ebben nem vagyunk egyformák, van, akinek a kirándulás, van, akinek a csoportos összejövetel, a barátok, sportrendezvények nyújtják ezt. A feltöltődést, a kikapcsolódást, a szórakozást biztosító eseményeket nem szabad elhanyagolni, ezek az élet részei, tehát nagyon fontosak. Azon kívül meg kell húzni a határokat, hogy mi az én dolgom és mi nem az. Meg kell szüntetni, hogy mások akarata, mások viselkedése miatt én érezzek bűntudatot. Fontos még az egészséges életmód, a megfelelő mennyiségű mozgás, a baráti kapcsolatok ápolása, és mindazok a dolgok vagy hobbik, amelyek az embert érdeklik. Vagy meg lehet tanulni relaxációs módszereket, ezek rendszeres alkalmazása is csökkenti a negatív hatásokat. Nagyon jellemző a kiégésnél a distressz, vagyis a negatív stressz; ez olyan feszültségi állapot, amely vagy túl sokáig tart, vagy pedig tehetetlennek érezzük magunkat vele szemben. Ennek a kezelését is meg lehet tanulni, mert a túlzott, vagy túl sokáig tartó, vagy tehetetlenséggel együtt járó stressz bizony nagyon romboló. Ha egy adott munkahelyen ez semmiképpen sem változik, akkor azt sem tartom rossz dolognak, ha az érintett keres egy másik munkahelyet, olyat, ahol ilyen kellemetlen stresszhatások kevésbé érik.
– Kiemelte, hogy a kiégés akárkit érinthet. Lehet-e olyan kockázati tényező – például gazdasági helyzet, munkakörülmény, esetleg életkor – amely növelheti a burn-out kialakulásának a veszélyét?
– A gazdasági helyzet mindenképpen hozzájárul a kiégéshez. Ha valaki mellőzött, ha igazságtalanul alul van fizetve, ha nem ismerik el a munkáját, és ettől rossz érzései vannak, az elősegíti a kiégést. A munkakörülmények szerintem nem igazán játszanak szerepet, a munkatársaknak viszont igen. Ha egy munkahelyen valaki nagyon lelkesen kezdi a munkát, mondja az ötleteit, a javaslatait, akkor mi szokott lenni általában az első reakció mondjuk egy értekezleten? Vagy mit mond a főnök sokszor, ha ez tényleg jó ötlet? Azt mondja általában, oké, akkor ezt valósítsad meg. Ha komolyan veszi, meg is akar csinálni mindent, akkor nagyon hamar túltelítődik, nagyon hamar kimerülhet. Tehát ha valakinek sok jó javaslata van, nem feltétlenül kell mindet neki megvalósítania. Nem szabad kihasználni azt, hogy ő egy nagyon buzgó ember, és akkor legalább nekünk kevesebbet kell dolgozni. Egy jó munkahelyi légkör esetén megkérdezik, hogyan tudnának részt venni a megvalósításban. Attól, hogy az ő ötlete, az is lehet, hogy nem is ő a legalkalmasabb a kivitelezésre. Ezen kívül pedig nagyon fontos még a munkahelyi támogatás, a lelki támogatás, hogy az ember meg tudja beszélni, ki tudja adni a feszültségeit, el tudja mondani a kellemetlenségeit. Ha ezt a munkatársak megértik, nem élnek vissza vele, sőt empátiát tanúsítanak, esetleg elmesélik, hogy nekik is vannak hasonló kemény és nehéz helyzeteik, akkor sokkal könnyebb ezeken túlmenni. Ezt úgy hívják, hogy ventilláció. Tehát kiadjuk magunkból a kellemetlen érzéseinket, amelyek összegyűltek a munkavégzés során. Az életkor nyilván szintén számít, hiszen ez egy folyamat. A fiatalok, a pályakezdők általában még azt mondják, hogy ide nekem az oroszlánt is. Úgy érzik, hogy meg kell mutatniuk, mit tudnak, ki kell próbálniuk az erejüket. Ez nagyon jó dolog, mert közben megtanulják azt a munkakört, amit elvállaltak. Az iskola nem tökéletesen készíthet fel minden munkakörre. Olyan 30-40 éves korban, ha valaki nagyon túlpörög, a túlmunka kifárasztja. Rengeteg önigazolást is találhat: családalapítás, pénz kell a lakáshoz, mikor lelkesedjen és dolgozzon az ember, ha nem most fiatalon, ilyenkor is túlvállalhatja magát valaki. Az idősebbek már sokszor tapasztaltabbak, és ezért jobban meg tudják húzni a határokat.
– A magyar embereket mennyire érinti ez a jelenség, önnek mik a tapasztalatai?
– Szinte már közhely, hogy a társadalomban a feszültség folyamatosan növekszik, a társadalmi bizalom csökken. Egyre kevésbé tudunk megbízni például abban, hogy egy szerelő jó szerelő, általában igyekszünk leinformálni. Attól, hogy van végzettsége, van vállalkozása valakinek, még nem biztos, hogy jó szakember. Vagy lehet, hogy jó szakember, csak nem biztos, hogy lelkiismeretesen fog dolgozni, meg úgy, ahogy én akarom. Sajnos a társadalmi bizalmatlanság tehát folyamatosan növekszik, miközben nő az individualizmus is, hisz az emberek elsősorban a saját érdekeiket nézik. Ezért nehezebben kapunk támogatást, megértést a többi embertől, a munkatársainktól, ismerőseinktől. Hazánkban ez nagyon erősen jelen van a kollektív szemléletmóddal szemben. Magyarországon ezek több területen meglévő feszültségek sajnos rontják az emberek közötti kapcsolatot, és így egyre kevésbé vagyunk védve a kiégés ellen is.
