A szociális munka csapatmunka, az empátia mellett együttműködés is kell hozzá

– 2007-ben engem is felvettek a szociális munkás szakra. De egy hét után abbahagytam, mert még két másik képzésben is benne voltam, és szó szerint úgy éreztem: szétszakadok. Később szegény Micheller tanárnő azt mondta, hogy engem nem is tudott volna elképzelni szocmunkásként, mert szerinte nagyon megviselne. Miért?

– Nyilván, mert borzalmas dolgokat láthat az ember, hiszen minden területen a legkiszolgáltatottabb, a leghátrányosabb helyzetben lévő emberekkel találkozunk. Persze el lehet helyezkedni irodában is. Aki azonban alapvetően terepen dolgozik, az kétségkívül egy csomó hatással, élethelyzettel találkozik. Ezért is fontos a szakmai személyiséget szupervízióval támogatni, erősíteni. Ami azt jelenti, hogy szupervízor szakember vezetésével közösen fejlesztik a kolléga szakmai személyiségét, ami segít megelőzni a kiégést. És mert nagyon fontosnak tartom a szupervíziót, ezért elvégeztem az egyetemen ezt a szakot és én is tartok szupervíziót.

– A pszichológusnak is van pszichológusa?

– Hogyne lenne! Az lenne a baj, ha nem lenne.

– Egyáltalán hogy lesz az emberleányából szociális munkás?

– Eredendően jogász szerettem volna lenni. Gyermekkoromban néptáncoltam, illetve kéziztem, így a Közgébe jelentkeztem, mert ott volt Szabó Karcsi bácsi, a megyei kézilabda meghatározó személyisége. Idővel sajnos megsérültem, így abba kellett hagynom. Közben párhuzamosan találkoztam Karácsony Zsolt mentálhigiénés szakemberrel, és általa a szociális munkáról mondottak alapján a szociális szféra irányába fordultam. Egyébként nagyon érdekes tudomány a közgazdaságtan is, és sajnálom, hogy nem mentem tovább ilyen irányban, mert a szociális munkás-közgazdász kombináció nagyon jó lett volna.

– De kőgazdagként nem lennél hiteles szocmunkás.

– Egyszer az ELTE-n tartottam egy órát, és az egyik diák azt mondta, én szocmunkás bárónő vagyok, mivel van egy présházam a Balatonnál. Valóban, a kerttől vagy hat kilométerre ott a Balaton, egy kicsit látjuk is, a présház falai azonban be voltak dőlve, a födém beszakadva, hatméteres volt a gaz, így hát öt éve újítgatjuk lassacskán.

– A szakma melyik ága tetszik a legjobban?

– A gyakorlati. Az emberek kísérése életük egy szakaszában, általában az egyik legnehezebben. Legfőképp azért nem lettem jogász, mert önbizalom terén sosem álltam túl jól és kicsit sajnálom is, mert jogászként még sokkal több mindent el lehet érni a hátrányos helyzetben élő emberek érdekében.

– Miközben úgy érkeztél, hogy berúgtad az ajtót.

– Sőt, a falat is. Tele voltam lendülettel, hittel, elszántsággal, szakmai kihívás kereséssel, szakmai vágyakkal. A diplomám megszerzését követően sok önismereti, fejlesztési és egyéb munkán vagyok túl. Többek között elvégeztem kriminológiát is; szerintem, ha jogász lennék, akkor biztos, hogy emberi jogokkal foglalkoznék.

– A Védelem alatt című mozi egyik főszereplője vagy: kiszolgáltatott fiatal nőkkel foglalkozol, akik egy ideig védett házakban laknak. A filmet bő két éve mutatták be, mi változott azóta?

– Úgy gondolom, az egy nagyon fontos film. Megmutatja az emberkereskedelem női áldozatainak a küzdelmét, a prostitúcióra kényszerített nőknek a védett szálláshelyen belül történő küzdelmes útját. Megmutatja a szociális munkát, ami igazából egy szinte teljesen láthatatlan és ugyanakkor csodálatos hivatás.

Sajnos nagyon keveset beszélünk arról, hogy mi is az a szociális ellátás, ahol több százezren vannak kapcsolatban segítő szakemberrel. Odatartozik a teljesség igénye nélkül a hajléktalan-, az idősellátás, kórházi, iskolai és óvodai szociális munka, a börtönben a segítő szociális reintegrációs tevékenység, a gyermekvédelem, a gyermekvédelmi szakellátás, a pszichiátriai beteg, a szenvedélybeteg ellátás, a teljesen kiszolgáltatott emberek támogatása.

Lehet, hogy sokan azt hiszik, hogy a munkánk nincs hatással az életükre, mert ők sosem lesznek hajléktalanok. Közben óriási hatással van rá, mert a szociális munka klienseinek a megfelelő támogatása rengeteg haszonnal jár. A szocmunka társadalmi elismertsége nem sokat változott az elmúlt 30 évben. Ráadásul a legalulfizetettebb foglalkozás.

– Nem érintette a milliós fizetésemelés, mint az orvosokat?

– Nekik se volt olyan. És de, sőt, a mienk többmilliós volt, igazából hamarosan be fognak hozzánk özönleni az orvosok, mert sokkal jobban keresünk, mint ők.

– Nyiss egy magán szociális munkás irodát.

– Az a terv, hogy 20-25 ezer forintos órabérben magánban fogunk dolgozni mi, szocmunkások a hajléktalan emberekkel, a prostitúcióra kényszerítettekkel, a szakellátásban lévő gyerekekkel. Nem is volna rossz, csak egy kicsit sok benne az anomália, meg olyan fura, faramuci is lenne.

– A Közgé után merre mentél?  

– 1998-ban érettségiztem, és hat év múlva diplomáztam az ELTE-n általános szociális munkásként.

– Akkor volt egy év katonaság is.

– Igen, a Moszadnál kiképeztek mindennek, és azért bírom a gyűrődést.

– Hol kezdtél el dolgozni?

– A békéscsabai menekülttáborban, 2005-ben.

– Nem maradtál volna a fővárosban, mint budapesti szocmunkás bárónő?

– Ott is mezítláb járnék, minden bizonnyal egy kicsit tájidegen lennék.

– Mint Janis Joplin.

– Nagyon szeretem!

– Na… ő igazi szocmunkás volt: a végrendeletében meghagyta, hogy a kétezer dolláros vagyonát osszák szét a hippik közt.

– Na, tessék!

– Ellenőrizni kellett volna…

– Hogy mennyire volt igazságos az elosztás. Szóval amikor Csabára visszakerültem, a menekülttáborban kezdtem el dolgozni. Az intézményen belül a területem a védett szálláshely volt, ahova a saját országában a súlyos bántalmazott emberek kerültek. Mivel egyedül neveltem a lányomat, így kicsi korában sokszor bevittem az ottani gyerekek közé játszani. Bizonyára a szociális érzéke is részben ebből fakadhat.

Azt követően a szenvedély- és pszichiátriai betegellátásban, majd a Foglalkoztatási és Szociális Hivatalnál dolgoztam – hátrányos helyzetű térségek iskoláiba jártam, börtönben csoportoztam. Onnan GYED-re mentem a kisfiammal, és jó 12 éve vagyok a baptistáknál.

– Nemrégiben kiírtad a Facebookra, hogy egyedül nézted meg Schwechtje Mihály Sünvadászat című filmjét. (A fentebb említett Védelem alatt című filmet is Schwechtje rendezte.)

– Jó volt úgy nézni, hogy ismerem a rendezőt, a producert, a házaspárt, az operatőrt. Nagyon megérintett a fiatal lány karaktere: ahogy létezik, ahogy működik a világban. Sajnos ez a már-már szélsőségesen szorongó attitűd rám is jellemző.

– Óriási empátia kell a munkátokhoz. Mi az, ami mégis fel tud húzni?

– Amikor alá-fölé rendeltségi viszonyban gondolkodnak az emberek az emberekről, és nem abban, hogy ha nekem van lehetőségem és tudásom segíteni, akkor azt professzionális keretek között, együttműködve, egyenrangú félként teszem meg a kliensemmel – és most nem a gondoskodásról és a gondoskodáspolitikáról beszélek. A gondoskodás alárendeltségi viszonyt mutat, hiszen én gondoskodom rólad, kvázi én nálad sokkal okosabb és erősebb vagyok – hanem az együttműködésről. Mert ez az új irány nagyon szomorú a szociális munkás szememmel és nagyon erős szakmai identitásommal nézve, hiszen éppen a partneri kapcsolatot ignorálja és a kliens saját életében meglévő kompetenciáinak a háttérbe szorítása történhet meg, nem pedig annak a fejlesztése, támogatása.

A Védelem alatt című dokumentumfilm békéscsabai bemutatója után – Fotó: Such Tamás

– Amíg az én kenyerem eszed, addig...

– Pontosan!

– A filmetekhez visszalépve, szerinted mennyire hatotta meg a szexrabszolga-kereskedőket?

– Ők nem nézik, inkább csak az arra érzékeny emberekre van hatással. Egyébként sok köz- és felsőoktatási intézményben levetítik. A legutóbb egy fővárosi tanodában mutatták be, majd a diákokkal és a fiatal oktatóikkal jót beszélgettünk. Frázis, de akik tanulnak, általában sokkal nyitottabbak a társadalmi problémák felé.

– És amikor elhatárolódnak?

– Mire gondolsz?

– Amikor a kilencvenes években az egyik politikai párt prominensei antiszemita hangot ütöttek meg, sokan elhatárolódtak tőlük, inkább nem is vettek róluk tudomást. Aztán elfajultak a dolgok.

– Nagy többségében az emberek azt hiszik, nem érinti őket szociális szféra. Sokan azt gondolják, hogy nem mindenkinek kerül az anyukája, apukája szociális otthonba. Nem lesz mindenkiből hajléktalan, nem érdekli a szenvedélybetegek sorsa, a prostitúciós és munkacélú kizsákmányolás, a szakellátásba került gyerekek súlyos bántalmazása. Az emberek zöme azt gondolja, hogy neki ehhez nincs köze. Dehogynem! Ezek társadalmi problémák, melyek a társadalom valamennyi tagjára hatással vannak, kire közvetlenül, kire közvetve. És ezáltal társadalmi felelősség is, tehát mindannyiunké. Mindannyiunké, kinek-kinek tudása, tapasztalata, lehetősége szerint különböző mértékben. És hát ott van még a társadalmi szolidaritás is. Lenne vele dolgunk!

– Nem fordult elő, hogy nagyon elfáradtál? Úgy érezted: „Kész, vége!”?

– De. Tavaly egy nagyon fájdalmas tragédiát, hatalmas veszteséget éltünk át a kollégáimmal, amit nagyon nehéz volt feldolgoznunk, de a szociális munka csapatmunka, így együtt túljutottunk rajta. A szocmunka erről is szól, a szocmunka minden területén dolgozó kollégának, egymás támogatása, a sokszor nagyon nehéz terepen dolgozva. Erről november 12-én, a szociális munka napján posztoltam is  a Facebookon (amit pontosan közölünk):

„Szociális munkás vagyok… Bár nyár óta inkább kertész vagy fürdőfelügyelő vagy bútorokat festő, de igazán szívesen távolba bambuló, lábakat lógató, levendulát és teafa olajat szagolgató, jégmadarakra leső semmittevő lennék. 20 éve vagyok szociális munkás. S bármi történjen, leszek akkor is, amikor távolba bambuló, lábakat lógató, levendulát és teafa olajat szagolgató, jégmadarakat leső semmit tevő leszek.”

Azt gondolom, hogy minden embernek, akinek lehetősége van rá, igenis kutyakötelessége az embereknek segíteni, azokon, akiknek nem adatik meg, hogy a saját életkörülményein javítani tudjon.