Amikor beszélgetésünk elején megadja az e-mail címét, megkérdem, mit jelent benne a „bodorgoka” szó? Elmondja, egy évig Torockón élt, ott hallotta egy dalban azt a sort, hogy „Már meguntam a bódorgást”.
– Állítólag rossz kissrác voltál.
– Inkább azt mondanám, hogy eleven. Az életünk szerves része, hogy mindenki megtalálja azt az utat, amerre fordul. S nekem ebben nagy segítségemre voltak egykori tanáraim. Eredendően keresztény konzervatív családban nevelkedtem fel. Apukámék ott voltak Nagy Imre újratemetésén, adományokkal segítették a romániai forradalom ideje alatt a magyarokat. Vagy amikor kitört a délszláv háború, támogatták a Békéscsabára érkező családokat.
Egy évtizeddel később becsengetett hozzánk egy – akkor már fiatal felnőtt férfi – és megköszönte, hogy egykoron jók voltunk hozzájuk és támogattuk őket! De az is elevenen él bennem, hogy kisgyermekként ülünk a Trabiban, s apukámmal járjuk a tanyavilágot ajándékcsomagokkal, játékainkkal. 11 évesen már nekem is voltak, mondhatni furcsa dolgaim. Otthon összeszedtem a cuccaimat, az egyik részét kivittem az ócskapiacra, a nagyobb részét elajándékoztam.
– Melyik általánosba jártál?
– Az evangélikusba, és 10 éves koromban bekerültem az énekkarba. Noha nem voltam egy Pavarotti, de tetszett a közösség, s az énekkarral rendszeresen felléptünk Erdélyben is. Többek között Böjte Csaba atya dévai árvaházában vagy Torockón, Kolozsvárott, Udvarhelyen. És egyszer ötödikes koromban odamentem a tanáraimmal beszélgető Böjte Csabához, és azt kérdeztem tőle, hogy „Ha nagy leszek, majd eljöhetek magának segíteni?” A tanárok összenevettek, azzal hogy „Jól van, Sanyi!”
Forrás: Bonnyai Sándor
– Leülhetsz.
– Leülhetsz. De Csaba atya azt mondta, „Persze, várlak vissza!” Majd 17 éves koromban Molnár Csanáddal, az egyik barátommal már nem mentünk be az utolsó héten az iskolába, hanem felültünk a vonatra, és elindultunk Erdélybe.
– Mit szóltak otthon?
– A szülő leigazolhatta azt az öt napot. Először csak pár hetet voltunk kint. Megismerhettem, hogy mit is jelent valódi önkéntesnek lenni. Hogy például nemcsak esti meséket kell olvasni a gyerekeknek, vagy szimplán focizol velük, hanem akkor épült az Otthon udvarán a falukönyvtár, a kőműveseknek abba is naphosszat besegítettünk, vagy épp akkor volt egy nagy szélvihar, ami lefújta a templomtetőről a cserepeket, annak a helyreállításában is kellett segíteni.
Azt követően rendszeresen az életem részévé vált, hogy a karácsonyt, a húsvétot, a nyári szüneteket ott töltöttem. Általában nem volt kocsi, és egyetemistaként vonattal elmentem a határig, Kötegyánnál átsétáltam, és a Salonta táblával lengettem; volt, hogy román vagy török kamionos vett fel. Ez így jobb is volt, mint a kétkerekű, mert amikor azzal mentem, meg is kergettek a szalontai pásztorkutyák. Na azután jött az út szélén a táblázás, hüvelykujjal likeolás. Egy évet Torockón éltem; illetve a szakdolgozatomat a nagyszalontai gyermekotthonban írtam.
– Ha kint maradsz, lehet, hogy jobban élnél.
– Lehet. De visszajöttem, mert még nem végeztem a szegedi egyetem szociális munkás szakán.
– A szociális munka belülről jött?
– Tudatosan készültem a pályára. Az volt a tervem, hogy majd egyszer Erdélyben egy otthont fogok vezetni.
Célba érő szeretet – a napokban megérkeznek a Karácsonyi Angyalok csomagjai Fotó: behir.hu
– Többször láttam a Facebookon, hogy egy-egy képen gyerekekkel vagy lefotózva.
– Nyilván az a kérdés, hogyha gyerekekről posztolok, hol az etikus határ? Nem a reménytelenséget emelem ki, hanem abban a szituációban a reményt mutatom meg. 2022-ben néhány családot elhelyeztem Békéscsabán, illetve anyukámnál is lakott egy gyermekotthonos középiskolás. Az ukrán gyerekeknek annyira új volt itt minden. Elájultak a Csaba Centertől, hogy létezik ekkora épület, amiben mozgólépcső van, ahol bankkártyával lehet fizetni stb.
– Sokkal szegényebben élnek, mint az erdélyiek?
– A szegénység akkor válik igazán szegénységgé, amikor nincs lehetőség! Erdély szépen fejlődik, kinyílt előtte a világ, Ukrajna sajnos most kevésbé a lehetőségek országa. De a célunk az, hogy lehetőségeket, reményt vigyünk oda, ahol erre szükség van.
– Ahhoz képest itt Hawaii, didzsé van.
– Épp reggel, egy csabai általános iskolában tartottam egy előadást. Az egyik kérdésem az volt, hogy „Vajon mit éreznek azok a gyerekek, akiknek nincs apukája, anyukája? Vagy nincs ilyen szép cipőkéje, kistáskája, tolltartója, mint nektek?” „Szomorúak, szégyenkeznek, kedvetlenek” – válaszolták szinte kórusban. „Ilyenkor mi segítene nekik?” „Ha barátkozunk velük, játszunk velük, és megvigasztaljuk őket!”
– Senki sem mondta, hogy egy új mobil.
– Senki. A legtisztább és legegyszerűbb dolgokat mondták. Ha eltévedünk a világban, és ha azt érezzük, hogy rossz úton vagyunk, akkor vissza kell ülni a kályhához. Fel kell tenni a kérdést: Miért indultam el innen? Ez volt a célom? Vissza kell ülni, és egy kicsit ottmaradva újra melegedni azon értékek mellett, amely mentén elindultam.
***
Ha úgy vesszük, Sanyi szerencsére Csabán maradt. Több mint 10 éve kezdte el a Karácsonyi Angyalok adománygyűjtést. Ma már az ajándékok négy vármegye, 17 települése 50 gyűjtőpontjáról érkeznek. Egy nagy közös csomagolás után útra kel, s először a Békés megyei településeket járja körbe, majd pedig a megmaradt csomagokkal Kárpátalja felé veszi az irányt.
Fotó: Such Tamás / behir.hu
