Ó, be jó! – Portré Márkus Beáta mestercukrászról

Bea is azok közé a beszélgetőpartnerek közé tartozik, akikkel nagyon nehéz akárcsak 10 percet folyamatosan beszélgetni. Hol a telefonja csörög, hol egy lehetséges munkatárs vagy éppen egy aktív kolléga keresi. "Imádom, ha pörög az élet, nem is tudom másképp elképzelni", mondja. A cukrászda és a cukrászat közötti udvaron, félúton elhelyezett takaros faházban berendezett irodában beszélgetünk. A szűk teret teljes egészében betölti a füstölő masszív illata. Ez a beteljesült álom állandó pörgéssel jár. Vallja, hogy másképp nem is tudna működni. A tanulókat is beleszámítva közel 15 munkatárssal dolgozik, de újabb bővülés várható, reménybeli kollégák jelentkezését várják.

Az Orosházi útról csak a közelmúltban költöztek ide, a Bessenyei utcába, s már ez a közel 250 négyzetméter is kezd kicsi lenni, megvannak a tervek a következő meghatározó lépéshez – a kezdetektől fogva határozott, szabad szemmel is jól látható ív húzható. Az élete egyik legmeghatározóbb momentumaként édesanyja halálát említi, aki akkor hunyt el, amikor ő még csupán 11 éves volt. Az édesapját elsodorta mellőle az élete vihara és az otthonlét, Nagyszalonta helyett magyarországi munkát vállalt. – Hamar fel kellett nőnünk a testvéremmel, ketten maradtunk a szülői házban, míg édesapánk dolgozott. A nővérem szerint én neveltem őt – meséli, hozzátéve: mindig határozott elképzelései voltak és mindig kitartott az elvei mellett.

Ez itt nem a reklám helye! Az azonban mindenféle elfogultság nélkül, nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a Bejó ár/érték arányban egyértelműen a legjobbak között van. A cukrászati leleményeken a hozzávalók magas minősége mellett az is határozottan érződik, hogy bennük van a tulajdonos szíve és lelke.

– Már a kezdetektől fogva az a cél, hogy a hozzánk betérők érezzék a szeretetet, ezért nagyon fontos, hogy kik dolgozhatnak nálunk. Megválogatom a munkatársaimat, azonban nem az a legfontosabb, hogy a leendő kolléga már az induláskor szakmailag csúcson legyen, azt elérheti később is, ha fogékonynak mutatkozik. Leginkább az a fontos, hogy jó ember legyen és szeresse a szakmát – foglalja össze a kívánatos alkalmazotti jellemzőket.

Márkus Beáta hívő keresztény ember, reformátusnak vallja magát. A bibliai parancs szerint a hívő embernek sóként és világosságként szükséges szolgálnia a világban. Bea azonban cukorként és világosságként szolgál, bár a sónak a cukrászatban is jelentős szerepe van, hiszen ízfokozóként alkalmazzák. A beszélgetés ezen a ponton két irányba folyhatna tovább, de mindkettő az alany személyiségéhez visz közelebb. Az egyik kérdés az, hogy miért Békéscsabát választotta otthonául, a másik pedig az, hogy éppenséggel hogyan lett belőle cukrász. A kedvesen mosolygós beszélgetőtárs így rögvest azzal folytatja, hogy eleve cukrásznak született, ez számára Istentől rendelt küldetés.

– Amióta az eszemet tudom, cukrász szerettem volna lenni – fogalmaz. A családjában senki sem űzte ezt a szakmát, az azonban meghatározó élmény számára, hogy édesanyja minden hétvégén sütött valami finomat. – Ez egy olyan összetartó erő, ami mindenképpen említésre méltó. Azt tapasztaltam, hogy ha sütemény van, akkor boldogság van – emlékezik vissza. Süteményt az ember a családjának, a szeretteinek készít, nem pedig saját magának. – Nem vagyok édesszájú, nem azért lettem az, aki, mert imádom az édességet. Abba az érzésbe szerettem bele, hogy az édességgel örömet lehet okozni és ennek összetartó ereje van – mondja. A nagymamák is mindig sütöttek, különösen az apai mama, aki a papával együtt a vertfalú búboskemencében sütötte sorra a kalácsokat.

A hétvégékre összegyűltek a megrendelések, az atyai nagyszülők szombatra, vasárnapra öt-hat kemencényi kalácsot készítettek. A sülő kalácsok csodás illatát már az utcába befordulva lehetett érezni. Békéscsabával, mint választott otthonnal összefüggésben arra az időszakra tért ki, amikor a nagyszalontai albérletben a férjével és a két pici gyermekével volt, akik akkor kettő és háromévesek voltak. Mint a mesében, a rozoga ajtón bekopogott egy ember, aki közvetítőként érkezett és azt a jó hírt hozta, hogy a gyulai Kézműves Cukrászda tulajdonosa szeretné Beátát cukrászként leszerződtetni. Akkoriban nem volt lehetősége helyben kiélnie magát ebben a szakmában, így ez minden kétséget kizáróan álomállás volt számára.

Ez 21 évvel ezelőtt történt. Gyulára ment dolgozni, de már akkor Békéscsabán lakott. Gyermekkora óta szerette a békési megyeszékhelyt, a város hangulatát és persze a Márvány Cukrászdát. Gyermekként leginkább a Korzó téri intézmény kirakata előtt ácsorogva ábrándozott. Amikor ideköltözött, az akkor 70 ezres városban mindössze egyetlen egy embert ismert, azóta ez is jelentősen megváltozott, hiszen nem tud úgy bemenni valahova, hogy ne ismernék. – Igazi lokálpatrióta lettem, tényleg nagyon szeretem ezt a várost – húzza alá, kiegészítve: itt vannak nagy tervei, s a megvalósításkor ebben a városban gondolkodik. A jövőbeli tervekről annyit lehet elmondani, hogy nagyszabásúak és egyelőre titkosak.

Még két dolog, amit mindenképp érdemes megjegyezni. Az egyik, hogy a cukrászatban havi szinten nagyjából 8000 friss tojást használnak fel és, hogy 15 éve ugyanattól az őstermelőtől veszik. Ez azért fontos, mert a megszokott magas minőséget így lehet megtartani (az is lényeges adalék, hogy nem tojásport használnak). A másik hangsúlyos momentum, hogy leánygyermeke, Otohal Beáta Dorottya a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetemet végezte el, majd ezt követően a cukrásziskolát is és most édesanyja mellett dolgozik. A másik gyermek, Otohal József Ottó klinikai szakpszichológusként tevékenykedik, szóval édesanyjához hasonlóan ő is azon munkálkodik, hogy az emberi boldogság titkát megfejtse.