Hajtmann Ildikó pedagógus, karvezető és előadóművész, aki a zenei kultúra igényes közvetítésének elismeréseként Békéscsaba Kultúrájáért kitüntetést kapott a várostól a magyar kultúra napján. Ahogy fogalmaz, számára a tanítás egy szeretetkapcsolat az osztállyal, a karvezetés szolgálat, az előadó-művészet pedig a lélek fürdetése.
– Láthatóan az életét áthatja az ének és a zene szeretete. Rázga József egészen fiatalon egy gyermekária szerepét bízta önre, és már akkoriban elindulhatott volna a művészi pályán. Miért választotta inkább a pedagógusi hivatást?
– Párhuzamosan vonzott a pedagógusi és a művész pálya. Szerettem az iskolát, szerettem iskolába járni, kiváló tanáraim voltak és hálás voltam a sok élményért, ami ott ért. Elég korán kiderült, hogy gyerekeket vezetni és tanítani is nagyon szeretek. Végül az életmód döntött a pedagógusi pálya javára. Láttam, hogy milyen kötöttségekkel és milyen, olykor zaklatott életmóddal jár a művészpálya, én pedig családot és gyerekeket akartam, akiket nyugodtan nevelhetek fel. Nekem nem fért bele, hogy művész és anya legyek egyben. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyszerű szüleim vannak, akik annak idején csodálatos családi fészket teremtettek – én is ezt akartam továbbadni. Úgy érzem, hogy az anyaság is 24 órás feladat, - mint minden, amit komolyan akarunk venni - és amikor kicsik a gyerekek, teljesen nekik kell szánni magunkat. De hosszú az élet, egy-egy életszakaszt szinte teljes életként élek meg, így olyan, mintha több életem lenne. Az anyaságot száz százalékban megéltem a ma már huszonéves éves fiaim mellett. Úgy gondolom, a tanítás sem csak a 45 perces órára korlátozódik, a 24 órás tanításban hiszek, vagy úgy élek, mint tanítom, vagy nem. Ráadásul emellett még számos út nyílt meg előttem.
– Pedagógusi pályáját a nyolcvanas években kezdte, és 1992 óta tanít a Lencsési Általános Iskolában. Kiemelt figyelmet fordít a tehetséges tanulók felkutatására és gondozására, 2015-ben ezért megkapta a „Bonis-Bona - A nemzet tehetségeiért díj” kitüntetést. Mi a szépsége a tehetségek felfedezésének, vezetésének?
– A tanítás egy szeretetkapcsolat az osztállyal, gyerekekkel. Ennek jegyében én mindig az életet szeretném tanítani, és a tantárgyam az indok, ami kapcsán találkozom a tanulókkal. Úgy nézek a gyerekekre, mint akiknek az életet , a megtapasztalt igazságait, szépségeit akarom átadni. Ha pedig van valaki, akinek még a többieknél is jobban csillog a szeme, és pont azt szereti, amit én is, akkor erős kapocs alakul ki közöttünk. Nem tehetséget kutatok tehát, de nem tudom róla levenni a szemem. Elkezdünk kötődni, s ha ügyesen énekel, szeretném olyan élményekhez juttatni, amilyeneket én is kaptam annak idején. Versenyekre készülünk, plusz időt töltünk együtt, dalokat tanulunk, és közben még jobban megismerjük egymást. S amikor már ő keres, ő indul el, akkor próbálom tovább segíteni. Tanítottam például a Közgében, ott volt egy lány, aki közgazdaságot tanult, nem járt zeneiskolába és az óráimon különösen érdeklődött az ének iránt, végül dicsérettel érettségizett énekből, ma pedig karvezetés-egyházzene szakon tanul. Lehet tehát ilyen eredmény, de ez abból következik, hogy összetalálkozik, összekapcsolódik két ember
– Közel egy évtizeden át szervezett nyári énekkari táborokat, 1996-ban pedig megálmodta a Városi Népdaléneklési Versenyt, melynek 13 éven át, szervezője volt. Mi adta a késztetést, hogy a zene szeretetét ilyen módon is hirdesse?
– Nagyon jó énekkarunk, nagyon jó kis csapatunk volt a kilencvenes évek közepén. Korábban nagyon szerettem a táborokat, az akadályversenyeket, a szabadidős programokat, abban a közösségnevelés lehetőségét. Akkoriban ilyen jellegű gyermekprogramok már nem voltak, viszont nekem ott volt egy adott közösség: az énekkar. Mivel korábban is szerveztem már tábort, és tudtam, milyen nagyszerű dolgokat lehet ott elérni, gondoltam, megpróbálom a kórustábort. Kidolgoztam egy egyhetes programot, amikor délelőttönként kóruspróbák voltak, délután pedig olyan szabadidős programok, mint például a számháború, ami már kimaradt az akkori gyerekek életéből, túra, természetjárás, az értékeimet próbáltam – nemcsak beszélve róla, hanem közös cselekvésben átadni. Volt persze táborrend, szobaszemle, takarítani kellett, elpakolni maguk után – ez is a nevelés részét képezte. A népdaléneklési verseny pedig igazából úgy jött, hogy 1996-ban, az ezeréves magyar iskola programsorozata kapcsán az akkori oktatási irodáról Turiné Kovács Márta megkérdezte, mi lenne, ha szerveznénk egy ilyen versenyt. Kidolgoztuk a feltételeket, a menetét. Az akkori énekkarosaim még a szervezésben is segítettek – jó alkalom volt ez arra is, hogy a közösségi szerepeket gyakorolják a verseny énekeinek tanulása közben pedig észrevétlen ismerkedtek a gyerekek az elődeik életével.
– Milyen érzés, hogy egykori tanítványai közül többen már a zenei pályán tevékenykednek?
– Természetesen jó, de úgy érzem, hogy én csak egy kicsi, elindító tényező vagyok az ő sikerükben. Amire viszont legalább ennyire büszke vagyok, az az, hogy sokak ízlését sikerült formálni az évek során. Biztosan vannak olyanok a tanítványaim között, akik maguktól sosem fognak komolyzenét hallgatni, de ha úgy hozza az élet, azért meghallgatják, mert őriznek szép emlékeket erről még iskolás korukból. Jó érzés az is, amikor valaki már felnőttként elmondja, hogy az adventet úgy tartja a családjában, ahogy annak idején arról az iskolában beszéltünk. Vagy amikor nyolcadikos lányok jönnek oda, hogy milyen jó a kórus, mert itt annyit tanulunk. Nem szolmizálásból, hanem életből! Ezek mind-mind fantasztikus érzések! Nem tudom pontosan, hogy ki, mit vitt el abból, amit átadtam, ez nem mérhető; e tekintetben a pedagógusé egy illúziópálya. Viszont meghatóan sok jelzést kapok, ami azt bizonyítja, hogy valamit elvittek az együtt töltött időből.
– Nemcsak gyerekekkel, hanem felnőttekkel is foglalkozik. Majd két évtizede a Békéscsabai Református Gyülekezet Énekkarának karnagya.
– Számomra ez egy szolgálat. A kórusba felnőttek járnak a szabadidejükben, nem követelmény a kottaolvasás, hallás után tanuljuk meg a műveket. Egy alacsonyabb szintről elindulni, ahhoz képest eredményt elérni könnyebb és látványosabb, mint azt szinten tartani és egy kicsivel mindig jobbnak lenni. Ezért nehezebb hosszú időn át egy kórust vezetni. Felnőttekkel próbálni, nekik megtanítani a kórusműveket még nagyobb odafigyelést és empátiát igényel, mint ugyanez a gyerekeknél. Hála tölt el, amikor időnként ebből is csodák születnek. A köztünk lévő szeretet nélkül, itt sem menne! A műsorválasztás kardinális kérdés, ez nagyon nehéz egy karvezetőnek. Minden évben vannak ünnepek, és ezt minden évben megújulva, és ugyanolyan hőfokon égve kell megélni, illetve segíteni abban, hogy azt mások is megéljék. Olyan műveket kell választani ehhez, ami kihívás a kórusnak, de nem haladja meg a képességeit. Előfordul olyan is, hogy kitalálok valamit, de azt nem szereti a kórus, akkor pedig el kell tudni engedni a művet. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az énekkar a közönség ízlését is formálja, ezt is igyekszem szem előtt tartani a darabok megválasztásánál.
– Ha fiatalon nem is a művészi pálya mellett döntött, az előadó-művészet mégis jelen van az életében. Önálló koncertjei igen népszerűek, ráadásul a fiatal előadóknak, zeneszerzőknek is bemutatkozási lehetőséget biztosít. Mintha időközben megérkezett volna arra az útra, ahonnan egy időre letért.
– Néha valóban úgy érzem, mintha több életet élnék. Sok éve énekelek, de a mennyiség–minőség törvénye működésbe lépett, mintha egy érési idő következett volna el, az utóbbi évtizedben igazán nagy teret kapott az életemben az éneklésem. A lelkem fürdetése egy-egy előadás, azonban ugyanaz próbálok lenni a színpadon, mint amikor onnan lejövök. Majdnem ugyanúgy nézek ki az előadásokon, mint például a tanteremben, csak ha fellépek, néha kicsit csillogóbb a ruhám. Azt hiszem, ugyanúgy viselkedem itt is, ott is – megélem, és nem eljátszom a dolgokat! Öröm, ha ezzel másoknak örömet okozhatok, és ha segíthetek jobban megélni az érzéseiket.
– A város most a munkáját, az értékek ilyen fajta közvetítését a Békéscsaba Kultúrájáért kitüntetéssel ismerte el. Hogyan érinti ez?
– Nehéz szavakba öntenem. Talán jó is, hogy eltelt bizonyos idő a döntéstől addig, amíg megkaphattam az elismerést. Így ezzel is átélhettem egyfajta adventet, átélhettem a várakozást. Ahogy a róka mondta A kis hercegben, volt időm díszbe öltöztetni a lelkem. Jólesett, hogy már a döntés után sokan kerestek meg azzal, hogy gratuláljanak. Van egy miniszteri kitüntetésem, a Bonis-Bona díj, külföldön is ismerik több helyen a nevemet, viszont én tősgyökeres békéscsabai vagyok. A felmenőim városalapítók, idetettem az életem, gyermekként és most is itt élek. Az, hogy most a szülővárosom adja írásba az elismerését, fantasztikus érzés. Nagyon sokan és nagyon sokat tesznek a kultúráért ebben a városban, hálás vagyok, hogy most az én munkám észrevették és elismerték. Megtiszteltetés, felelősség, öröm, hála van bennem, és az, hogy menni kell tovább ezen az úton.
– További tervek?
– Március 29-én a Békéscsabai Tavaszi Fesztiválon lesz önálló estem, most erre készülök. Decemberben volt egy jótékonysági hangverseny a katolikus templomban, ahol Endrész Ferenccel énekeltem, aki operaénekes szakon tanul az akadémián. Őszre vele tervezünk egy duett estet. Erre már meg is írtam a forgatókönyvet. Közben tanítok, a kórussal is készülünk – tele vagyok tervekkel.
