Hajtmann Ildikó: Kodálynak teljesen igaza van, mindenkinek énekelnie kellene

Hajtmann Ildikó pedagógus, karvezető, énekművész, aki a zenei kultúra igényes közvetítésének elismeréseként Békéscsaba Kultúrájáért kitüntetést kapott a várostól a magyar kultúra napján. Hajtmann Ildikóval a 7.Tv Művészbejáró című műsorában Szabó Rita műsorvezető beszélgetett.

 

– Az ének és a zene szerves részét képzi az Ön életének. Mikor, és hogyan jött ennek a szeretete? Hogyan ismerkedett meg ezzel a világgal?

 

Beleszülettem. Egy éneklő családba születtem, a nagyapám nagyon jól hegedült. Anyai nagymamám, anyukám is nagyon jól énekelt. Vannak határozott emlékképeim, amikor óvodás koromban ülök az asztalnál, a xilofont ütöm és énekelünk. Ez egy teljesen természetes közeg volt számomra, és körülbelül azóta énekelek egyfolytában.

 

– Mit jelent az Ön számára a zene? Mi az, ami a legfontosabb az Ön számára a zenélésben?

 

Ez nehéz kérdés, ezen így még nem gondolkodtam. Valahogy olyan, mint a levegő. Tehát ez az én közegem, erre nem is tudok mást válaszolni, mert teljesen átjár, benne élek, ő bennem, ez teljes közösség számunkra, igen.

 

– Hogyan, és mikor fordult mégis a pedagógus szakma felé? Mivel a zene szeretete már kicsi korától kezdve jelen volt az Ön életében, azt gondolhatná az ember, hogy a művészet felé is mehetett volna, mégis a pedagógus hivatást választotta.

 

Már 9 éves koromtól tanultam zenét, fuvoláztam, énekkarban énekeltem később. Ez mindig megvolt. De ahogy az iskolával megismerkedtem 6 éves koromban, engem rabul ejtett az iskola. Biztos beteg gyermek voltam, de szerettem iskolába járni. Ott én csodának éreztem és éltem meg mindent. Azt hiszem a tudás engem mindig inspirált. Szintén határozott emlékképeim vannak, ahogy a zeneiskolából jövök haza, és szinte repülök, mert megértettem mi az, hogy C-dúr. Engem ez is tudott inspirálni, szerettem a szolfézs órákat is. Az, hogy ezt én szeretném csinálni, továbbadni, átadni, az nagyon hamar világossá vált bennem, és a pedagóguspálya mellett döntöttem kicsi koromban. Aztán ahogy jöttek a sikerek a zene terén – mert amilyen versenyen indultunk, indítottak a tanáraim, azt rendre megnyertük – akkor a tanáraim arra biztattak, hogy művészpályára menjek tovább. Amikor eljött a 18. életév, és dönteni kellett, hogy hova adjuk be a papírt, akkor azért döntöttem a pedagóguspálya mellett, mert ez egy életformát is hozott. Miután erősebb volt bennem a vágy, hogy családanya legyek, hogy családom legyen, kiegyensúlyozott életem, és azt láttam, hogy ez az életmód ezt nem teszi lehetővé, akkor észérvekkel így döntöttem.

 

 

– Ezt nem bánta meg így utólag visszagondolva?

 

Nem. A gyerekeim szokták mondani, hogy hú, anya! Nem, mert én most is úgy gondolom, hogy nem lehet is-is. Ha gyereket vállal az ember, márpedig ez egy nagyon erős érzés volt bennem, akkor azt csak úgy érdemes, hogy teljesen anya legyek. Úgy érzem, nem maradtam le semmiről. Most olyan csodálatos második, harmadik életem van, hogy megkapom azt, amit esetleg régebben nem.

 

– A pedagógia és a zene azért egy kicsit összeforrt, hiszen több énekkart is vezet. Hogyan jött ez a feladat?

 

Nekem remek tanáraim voltak. A kilences iskolában Széplaki Endréné Marika néni keze alatt megismerkedtem a kóruszenéléssel. Ez is egy olyan mély benyomás volt, ami azonnal rabul ejtett. Ez valami fantasztikus érzés! Kodálynak teljesen igaza van abban, hogy ezt mindenkinek csinálnia kellene. Nem tudom elmondani, hogy miért jó, ezt meg kell érezni. Ez volt a csoda: olyan jó énekkarunk volt, hogy én ezt megéreztem. Amikor gimnazista lettem, Sárhelyi Jenőné Lenke néni keze alatt ez a csoda folytatódott, majd továbbment Debrecenben, Szöveg Lajos tanár úrnál, aztán Rázga József tanár úrnál is. Nagyszerű karvezetőim voltak, és nekem ezek olyan erős élményeket adtak, hogy a vágy is nőtt bennem, hogy én ezt csináljam. Lettek elképzeléseim a művekről, hogy én azt szeretném megtanítani. Aztán a diplomám is erről szólt, és valahol munkaköri kötelességem lett, hogy kórust szervezzek. Később jött egy megkeresés, hogy a református gyülekezet karát, felnőtt kórust is vezessek. Kis ideig gondolkodtam rajta.

 

– Mi az, ami miatt gondolkodni kellett rajta?

 

Csak az idő. Mert kicsik voltak a gyermekeim, rengeteg elfoglaltságom volt akkor is. A 24 óra még akkor is csak 24 óra volt, hiába voltam fiatalabb. Aztán ez egy olyan erős élmény volt, mondhatnám egy hang jött felülről, hogy ezért kaptad a tehetséged. Igent mondtam, egy percig nem bánom.

 

– Mennyivel más egy gyermek énekkart vezetni, mint mondjuk egy felnőttet?

 

Nem kedveznek a szelek a gyermekkórusnak. Ez minden híreszteléssel és akarattal szemben így van. Érezzük, halljuk, hogy az oktatás szeretné ezt kedvezőbb széljárásúvá tenni. De nem efelé megy a társadalom. Egy kórusmunkához rengeteg türelmes, kitartó munka kell. Ez nem a mai társadalom erénye. Azonnal akarunk eredményt. Most rögtön, és látványosat. És talán a szülő is úgy gondolja, hogyha azonnal nem lehet leszedni a gyümölcsöt, akkor ez egy olyan munka, amibe nem is érdemes erőt, energiát fektetni. Fél évig jártunk, semmi nem történt, nem kell. Na, most ezt nem lehet félév után megérezni, hogy miről van szó. Ide évek kellenek, hogy az ember megértse. Most idáig már nehezen tart ki a türelem. Azon kívül a gyerekek nagyon sokfelé mennek, sok az elfoglaltságuk. Nagyon nehéz azt az időpontot megtalálni, amikor mindenki ott van. Márpedig a kórushangzást csak együtt lehet kialakítani. Kosárlabdára sem lehet egyenként edzeni, és majd meccsen találkozunk. Ez körülbelül ugyanaz. Úgyhogy a körülmények, amelyek nagyon megváltoztak a társadalomban, ezek nehezebbé tették a gyermekkórussal való munkát. A felnőtteknél az a más, és nehezebb, hogy ők meg felnőtt emberek, akiknek öntudatuk van. Lehet, hogy nem fegyelmezettebbek, mint a gyerekek, de nem lehet úgy rájuk szólni, és mindig tudnom kell, hogy ők a szabadidejükből önként áldozzák ezt az időt. Nem szabad továbbterhelni őket, mint ahogy azt kedvvel teszik. Tehát én azt hiszem, hogy mind a kettőnek megvan a szépsége és a nehézsége is. Lehet, hogy más-más, de ha emberekkel dolgozunk, akkor az mindig egy kihívás. Szoktam mondani, hogy egy-egy próba egy bányász munkája. Iszonyat sokat kivesz az emberből fizikailag. Nagyon kell ott égni. Ez egy olyan tárgy a tanításkor is, hogy ha te nem égsz 1000 Celsius-fokon előttük, akkor nem tudod átvinni a lényeget. Ezt nem lehet fél kézzel csak úgy megcsinálni. Sem egy órát, egy énekkari próbát meg aztán végképp nem. Ott át kell adni valamit, és hogyha te nem érzed, akkor ők sem fogják. Iszonyat sok energia az embereknek a figyelmét egy pontba összevonni, tartani, és még amit te szeretnél, azt átadni, átvinni úgy, hogy ők úgy tudják megszólaltatni, hogy aki hallgatja, azt hallja, amit te akartál eredetileg. Ez nagyon nagy interakció, amihez sok-sok energia kell, és iszonyatos koncentráció.

 

– Több évig vezetett nyári énekkari táborokat, illetve a városi népdaléneklési verseny is az Ön nevéhez fűződik. Mi volt az, ami erre motiválta?

 

Ez plusz hozadék. Ha a gyerekekkel szerettem volna elérni valamit – és azért jöttem erre a pályára – akkor kerestem mindig azt a formát, ahol a leghatékonyabb érhetem el. Mindig volt egy olyan vágyam, hogy a teljes személyiséget fejlesszem. Ezt szoktam is hangoztatni egyébként, hogy meglátásom szerint minden tantárgy csak ok és ürügy, hogy a gyerekekkel találkozzunk. Nem biztos, hogy a kvintváltást akarom nekik megtanítani, hanem azt, hogy a feladatokra odafigyeljenek. Ha nekik az a kötelességük, hogy megtanulják, mi az a kvintváltás, akkor tanuljanak meg előbb koncentrálni rá, tanuljanak meg tanulni. Ezt szabatosan, szépen visszaadni. Valahogy így jött ez a táborozás is: olyan élményeket szerettem volna nekik adni, és olyan téren fejleszteni őket, amit nem lehet az iskolai 45 perceken belül, és ilyen iskolai keret között. Amikor én elkezdtem aktívan igazán tanítani, nem volt úttörőmozgalom. Azok a szabadidős programok sem voltak már a kezünkben, amivel lehetett többet adni a gyerekeknek, mint egy tanítási órán. Ezekben a táborokban azonban lehetett szobaszemlét tartani, akadályversenyezni. A gyerekek közül indirekt módon kiválasztódott, hogy ki a vezető, ki milyen ügyes, és milyen képességei vannak ezen a téren. Azzal, hogy 24 órát együtt voltunk, és én együtt keltem velük, reggeliztem, fogat mostunk fürödtünk, mentünk, én nem tudtam mást mondani, mint azt, ahogy élek. Gyakorlatilag ott álltam előttük példaként, és azt hiszem, hogy a legtöbbet itt tudtam átadni magamból, és abból, amit én képviselek. A népdaléneklési versenynek pedig egy olyan prózai oka volt, hogy 1996-ban „Ezer éves a magyar iskola” címmel egy országos nagy rendezvény volt. Akkor Túriné Kovács Márta keresett meg azzal, hogy nem lenne-e kedvem egy városi népdaléneklési versenyt szervezni. Kedvem volt hozzá, ötletem is. Még élt akkor dr. Sárhelyi Jenőné Lenke néni, és az akkori zeneiskola igazgatójával, Ordasi Péterrel összedugtuk a fejünket, kidolgoztuk a szempontokat, a benevezési feltételeket, a követelményrendszert. Elkészítettem a kiírást, városi rendezvények megszervezésében már úgyis volt gyakorlatom. Elindult a verseny, és 13 éven keresztül én szerveztem, vezettem. Most már több, mint 20 éves hagyomány Békéscsabán, és gyönyörű, hogy több ezer gyerek foglalkozik a népdallal, jó kedvvel. Mert ez nagyon fontos.

 

– Ön kiemelt figyelmet fordít a gyerekekre, és azon belül is a tehetséggondozásra, ezért 2015-ben meg is kapta a Bonis Bona díjat. Hogyan segíti a tehetséges fiatalokat, illetve hogyan tudja kiszűrni azt, hogy ki az, aki tehetséges valamiben?

 

Nem tudok nem figyelni rájuk. A tehetségnek szerintem az az egyik ismérve, hogy önmagát megmutatja, kiválasztódik. Másképp csillog a szeme. Oda kell rá figyelni, mert ő nagyon figyel rám. Mert nagyon érdeklődik, mert érzem a tekintetét rajtam. Mert bármit mondok neki, soha nem húzódik vissza, és nem mondja, hogy ő most nem ér rá eljönni szombaton szerepelni, hanem várja. Tehát egyszerűen látom mindazt a plusz energiát, ami kell – mert a tehetség az egy nagy ajándék. Semmi nem lesz belőle, ha nincs hozzátéve szorgalom. Ennyi év után úgy látom, hogy a tehetségben az adottság, tehát amit kapunk, az kisebb rész, mint amit utána szorgalommal hozzáteszünk. Ha látom, hogy a gyerekben ez benne van, akkor kezdünk el célzottan egy valamilyen versenyre készülni. Ez az ok, és akkor találkozunk, készülünk, egymáshoz közelebb kerülünk, elkezdünk együtt menni, utazni, élni, gondolkodni. Együtt nem érjük el azt az eredményt, és együtt szenvedünk. Akkor talán látja, hogyan kezeljük ezt a problémát. Mert azért sikerorientáltak vagyunk. Az lehet, hogy nem jó, de hát azt is meg kell tanulni földolgozni, hogyha nem minden úgy sikerül, ahogy szeretnénk. Szóval ez valahogy egy ösztönös dolog. Csapatmunka.

 

– A magyar kultúra napján Békéscsaba Kultúrájáért kitüntetésben részesült. Mit jelent az Ön számára ez a díj?

 

Ezt sokan kérdezték mostanában. Nagyon értékes számomra. Éppen azért, mert az a hely ahol élek, az a hely ahol születtem, ahol az őseim éltek, ahol kicsi gyerek voltam, és ahol most is a mindennapjaimat leteszem, az a hely, ami megszokott engem, hogy vagyok – és az ember azt hinné, hogy azt kevésbé vesszük észre, ami úgy mindig ott van – az a hely mégiscsak észrevett. Ez egy nagyon értékes kitüntetés számomra. Amikor megköszöntem a díjátadó ünnepségen, engem is meglepett, hogy ez a gondolat, ez az érzés hatott meg a legjobban. Tényleg elszorult a torkom. Ez nagyon jól esett.

 

– Mit gondol, mi lehetett az a plusz, ami miatt az idén Önt választották erre a díjra?

 

Nem tudom. Először is kell, hogy mindig legyen egy ember, nagyon hálás vagyok neki, aki ezt szóvá teszi. Olyan sűrűn látunk embereket, akik dolgoznak, de senki nem teszi meg az első lépést, hogy ezt a megfelelő helyen szóvá tegye, és mondjuk, felterjessze az adott embert. Hiszen itt, Békéscsabán nagyon sokan dolgozunk a kultúráért és nem is keveset. Én ezt igazán nagyon-nagyon hálásan köszönöm, ez egy nagy kegy, hogy most engem neveztek meg. Sok más embert is megnevezhettek volna. Meg kéne kérdezni azokat, aki szavaztak, hogy miért pont én. De nagyon-nagyon jólesett. Nehéz ilyenkor szavakat találni, mert megható, felemelő, hálára ösztönző dolog, hogy valószínűleg nagyon sok érdemes jelölt közül pont engem választottak. Bennem is egy kérdés, de hát azért a titkokat ne lesd meg. Maradjanak titkok. Nem tudom, erre nem tudom a választ, hogy miért pont én.

 

Megosztás:

Címke: , , , , , , ,