Hajtmann Ildikóval Csiffáry Zsuzsanna műsorvezető beszélgetett.
– Az előző évben Gyulán, a Vigadóban adták át a Békés Megyei Prima Primissima díjakat, ahol az év harmadik zenei díját te vehetted át. Mit jelentett számodra ez az elismerés?
– Óriási meglepetés volt. Talán elmondhatom, hogy egy kicsit vicces felvezetéssel hívott fel engem Nagy Mihály (a VOSZ Békés Vármegyei Szervezetének elnöke - a szerk.), aki egy fellépésre kért fel a díjátadó kapcsán, és már egyeztettük az időpontot, vettem a naptáramat, gondoltam, egy műsort kérnek, ám aztán kierült, hogy én lennék a díjazott. Ekkor szinte szó szerint megállt bennem az ütő, és talán percekig szóhoz sem tudtam jutni. Ez egy olyan óriási és igazán nem várt elismerés volt, olyan emberektől, akik a közönséget képviselik. Mert tudni kell, hogy ez nem egy zenei szakmai közösség. Hanem a közönség, gyakorlatilag a válallkozók döntenek úgy, hogy az adott ember elismerésre méltó, mert úgy látják a munkáját itt a megyében, hogy ezen az adott területen esetleg kimagasló a teljesítménye. Úgyhogy nagyon meglepett és megtisztelt. Minél több hivatalos elismerést kap az ember, az mindig egy kicsivel több súly a vállán. Mert az már önmagam felé is elvárás, hogy mindig teljesítsek és megfeleljek abban, amely területen már elismertek. Mindig szeretnék erre méltó lenni, de azt is szeretném tudni, hol kell abba hagyni, amikor már esetleg nem vagyok rá méltó.
– Ha jól tudom, az elismerést énekkel köszönted meg.
– Igen, mindenféle stílusból énekeltem egyet. Az előzetes megbeszélés egyébként tényleg igaz volt, tényleg egy húszperces élő műsort kértek tőlem és akkor abban volt egyházi zene, volt operarészlet, musical, pop, tehát a komoly- és könnyűzenéből egyaránt. Mindegyikből volt egy a csokorban, éns ezzel a műsorral köszöntem meg a díjat.
– Többször is beszélgettünk már arról, hogy rendkívül fontos számodra a tehetséggondozás, de előadóművészként is ismerhet a közönség. Hogy tudod összeegyeztetni a kettőt? Alapvetően két különböző struktúrájú munkafolyamatról beszélünk.
– És ez a kettő mégis valahol egy. A pályaválasztásomnál döntenem kellett arról, hogy a felvételi lapot hova adom; a tanáraim a művész pálya felé szerettek volna irányítani. Az én szívem pedig a pedagógusi pálya felé húzott. Végül is ez döntött, az utóbbira felvételiztem, a mai napig nem bántam meg, és akkor is azt mondtam, hogy ez is mindennapos fellépés, sőt azt hiszem, még nehezebb. Mert egy minden nap jelen lévő közönség előtt előadni valami újat, amivel fölkeltem az érdeklődésüket; mindig lángolni és mindig topon lenni, mert különben nem tudom megragadni a figyelmüket, az szerintem nehezebb, mint a színpadon néha-néha egy közönségnek, havonta, kéthavonta vagy félévente egy előadást produkálni. Már akkor is éreztem, hogy ebben is van egy kis színház, idézőjelbe téve. Nehéz, nagyon nehéz összeegyeztetni. Másfajta időbeosztást és ritmust követel meg mind a két műfaj. Én egy művészeti tárgyat tanítok, és azt hiszem, hogyha az ember nem műveli azt a tárgyat, amit tanítani szeretne, azaz nincs szerelmi kapcsolatom a tárgyammal, csak egyszerűen elmondom a kvintváltás lényegét, akkor az bizonyos határidőn belül olyan szürke lesz, hogy senkit nem fog megragadni. Tehát valahol jó is, hogy én ezt a kettőt együtt csinálom.
A teljes beszélgetést itt láthatják:
