Ahogy a biciklimet letámasztottam a fához, próbáltam eldönteni, hogy igyak-e még egy sört, vagy menjek haza, és igyak ott. Az élet nagy döntései általában ilyen színvonalúak, ha az ember nem jár pszichológushoz.
– Már vártuk, mikor esel el a fiaddal biciklizés közben – mondta egy valami a teraszról.
Először azt hittem, egy kuka beszél. Aztán megláttam. Molett volt, hamuszürke, kopasz, szakállas, három foga maradt, és olyan szaga lehetett, mint egy bezárt ravatalozónak júliusban. Valamikor talán valaki volt. De az is lehet, hogy a természet egyszerűen félbehagyta a munkát, mert lejárt a munkaideje.
– Ha iszom, egyedül biciklizem – válaszoltam. – Na, majd rád küldöm a gyámügyeee… – De nem fejezte be.
Az öklöm gyorsabb volt... Repült vagy másfél métert, aztán ráesett egy műanyag asztalra. Az asztal összetört. Nyöszörgött egy darabig, majd kipukkadt. Nem viccelek. Kipukkadt. Zöld lé, viasz és három fog maradt utána. Az árnyéka még ott állt néhány másodpercig, csípőre tett kézzel. Aztán rám nézett, biccentett, és elvitte a biciklimet. Ez a világ. Az ember megmenti magát egy kellemetlen beszélgetéstől, és elveszíti a közlekedési eszközét.
A szőke csaposnő közben telefonált. Futottam. Nem vagyok az a futó típus. A futás azoknak való, akiknek van vesztenivalójuk, vagy akiknek a nadrágjuk túl szűk. Nekem egyik sem volt, de valahogy mégis olimpiai formába kerültem. Lementem a szemközti ház pincéjébe, és kivettem egy téglát a falból, hogy lássak. Megfigyelőállást csináltam magamnak. A háborúban is így kezdődhetett minden: egy ember, egy lyuk a falban, és egy rossz döntés.
Tíz perc múlva megérkezett a kék autó. Nem villogott. Két rendőr bement a Fekete Lóba. Kis idő múlva kijöttek, beültek az autóba, és elhajtottak. Ennyi. Se hullaszállító. Se mentő. Se bilincs. Talán nem történt semmi. Talán az a valami hazament. Talán a rendőrök csak málnaszörpért tértek be... Visszamentem a kocsmába. A szőke csaposnő úgy nézett rám, mintha nem ismert volna.
– Jó napot, uram. Mit kér? – miközben öt éve ismertük egymást. – A két rendőr mit keresett? – Szomjasak voltak. Ittak egy málnaszörpöt.
– És az a valami a teraszon? – Milyen valami? – A dagadt, szürke, háromfogú, szakállas, aki az előbb itt volt. A csaposnő lenézett a lépcső mellé.
– Dzsordzsó, láttál itt egy valamit a teraszon? – kérdezte Dzsordszót. A sarokban egy százötven centi magas, kétszáz centi széles, viaszos fejű valami ült, és zöld italt szürcsölt.
– Nem – mondta. – De ez a koma idegesít. – Uram, ha nem fogyaszt, távozzon – mondta a csaposnő. Na, itt kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Milyen uram? Öt éve ismerjük egymást! Hol van az a valami? Dzsordzsó felállt. Nem kellett volna. A következő pillanatban már a teraszon feküdtem, egy összetört műanyag asztal közepén. A hátam úgy fájt, mintha valaki belülről próbálná összeszerelni a gerincemet, de a használati utasítást fordítva olvasta volna.
Dzsordzsó fölém hajolt. – Mondtam, hogy idegesítesz! Aztán visszament a zöld italához.
A Hold vigyorgott az égen. A csillagok úgy rángatóztak, mintha valaki egy rosszul bekötött karácsonyfát próbálna megrázni. A csaposnő rágyújtott. – Kér valamit, uram? Nem feleltem. Azt hiszem, ekkor értettem meg, hogy nem azzal a valamivel volt baj. Nem is Dzsordzsóval. Még csak nem is a rendőrökkel. Hanem velem.
Én voltam az egyetlen, aki emlékezett arra, hogy az a valami létezett. Én voltam az egyetlen, aki látta kipukkadni. Én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy az árnyéka elvitte a biciklimet. És én voltam az egyetlen, aki még mindig azt hitte, hogy ennek az egésznek valami értelme kell legyen.
Majd felültem. A csaposnő rám nézett. – Maga meg kicsoda? Erre nem tudtam válaszolni. Mert hirtelen eszembe jutott, hogy nekem nincs biciklim. Nincs házam. És talán soha nem is voltam a Fekete Lóban. Csak feküdtem a törött asztalon, és néztem a Holdat. Aztán végre megértettem. Nem az volt a baj, hogy nem idevalósi vagyok. Hanem az, hogy itt mindenki más tudta ezt rajtam kívül.