Az est Varga Adrienn 1996-os, atlantai olimpiai talajgyakorlatának a bejátszásával kezdődött. A számos nyaktekerő elem legszebb pillanatai mégis a gyönyörű lezárások voltak, azaz a gyakorlatsor végi egyenes beleállások.
– A magyar válogatottnál igazából Molnár Ancsa néni, a koreográfus dolgozott velünk – mondja Takács Péter kérdésére –, noha sosem kérdezte meg, hogy tetszik vagy nem a gyakorlat, de nagyon sokszor az egyéniségünkhöz variáltuk át.
Elmeséli, 1985-ben, ötévesen kezdett el tornázni (a nyáron volt 45, hihetetlen; azt mondja nincs ideje öregedni, hiszen alig tartózkodik felnőttek közt). Nagycsoportos óvodás volt, amikor kiválasztották. A gyermekedzője megvizsgálta, hogy mennyire ruganyos, laza, majd megnézték apát, anyát, hogy körülbelül majd milyen lesz felnőtt korában.
Vadri – Fotó: Such Tamás / behir.hu
– 27-en kezdtük az első osztályt, a mai, Kis Jankayban – fűzi hozzá. – A mostani osztályokhoz képest ez lényegesen nagy létszám. Szerencsére a szüleim végig támogattak, miközben évente vagy háromszor abba akartam hagyni, mert olykor szorongva keltem fel: féltem egy hátarugrástól vagy egy csavartól. De most, mint edző abból az időszakból tudok igazán meríteni, azaz, ha egy tanítványomnál mélypontok jelentkeznek, tudom, nem szabad bedobni egyből a törölközőt.
Megemlíti, a Közgében voltak magántanulók, de ott már csak Nyeste Adrienn volt az osztálytársa (Vadri és Nyadri). Majd a TF-en sportmenedzser szakon diplomázik, illetve megszerzi a torna és az aerobic edzőit. Nem titkolt álma, hogy idővel a táncművészeti főiskolán a koreográfus szakot is elvégezze.
Arra a kérdésre, hogy a volt osztálytársaival tartja-e a kapcsolatot, azt válaszolja, inkább a volt válogatott társakkal, akikkel heteket, hónapokat töltött közösen együtt. Azonfelül van sok külföldi barátja is: orosz, amerikai vagy román egykori tornászok. A román vagy erdélyi magyar kérdésre azt felelei, román román.
Azt követően a moderátor némi párhuzamot von a tornász-, valamint úszólét között: hiszen mindkét sportnál kora reggel az uszodában vagy a teremben kellett kezdeni a napot. Adrienn, aki válaszában megvallja, valóban nagyon intenzív volt: reggel 7-től 10 -ig tartott a délelőtti edzés, majd 14 óráig voltak az iskolában és már félháromkor ismét ott volt a gerendán, talajon, korláton stb.
– Általában a kötelező olvasmányokat elvittük az edzőtáborba – folytatja. – És lehet, hogy az átlagnál egy kicsit hiányosabb a lexikális tudásunk, de a torna által megannyi pluszt kaptunk az utazásaink során. Többek között 1996-ban, a kéthetes Puerto Rico-i edzőtáborból egyáltalán nem akartunk hazajönni. Továbbá csodálatos élmény volt a szintén 1996-ban megrendezett atlantai olimpia. 1998-ban voltam a gyönyörű Szentpétervárott, ahol Európa bajnok lettem, de Kanada is nagyon szép volt, ahol ugyancsak 1998-ban jártam, ott pedig világkupát nyertem.
A fiúkra maradt időtök?, kérdésre azt mondja, 14-15 éves korában nagyon más világban élt, mint a korosztálya. Ámbár a tornateremnél volt egy fa, amire sokszor felmásztak a fiúk, és folyton integettek nekik. De ki kellett vágni, mert Lukács Józsi bácsi, az edzőjük féltette őket, hogy a srácok ne tereljék el a figyelmüket a komoly feladatoktól.
– Józsi bácsi nagyon szigorú volt velünk – jegyzi meg. – A bankettek után mindig mindenki egy picit elment szórakozni, csak mi nem. Egyszer becsaptuk: leszálltunk a járatos busz elején, és a hátsó ajtón meg visszaszálltunk. Meg is kaptuk a büntetést érte. Reggel futnunk kellett; nem is keveset. Egyébként nekem a diszkó kimaradt, de nem is vágytam oda. A versenyek előtt azonban nem is lehetett volna kimaradni, mert ha másnap a duplaszaltóban a fejünkre esünk…
Megjegyzi, noha a torna egyéni sport, így természetesen volt rivalizálás köztük, de ha csapatban indultak, és valaki rossz passzban volt, akkor őt a többiek fölhúzták. Így zajlott az 1995-ös olimpiai kvalifikáción is: kvázi két körömmel küzdöttek, hogy benne legyenek az első 12-ben, és sikeült. És az atlantai olimpiai hatfős csapatban négy békéscsabai – Balog Ildi, Ónodi Heni, Nyeste Adri és ő – szerepelt.
Galéria
Állítólag Bill Clinton, az akkori amerikai elnök miatt csúszott fél órát a magyar lányok versenye. Lukács József egy korábbi interjúnkban elmondja, „már kész voltunk a melegítéssel, és épp mi következtünk volna, de semmi… Ekkor megkérdeztem Károlyi Bélát (kolozsvári származású amerikai edző), <<Mi lehet a baj, hiszen már rég bent kellene lennünk?>> Utánajárt, és azt mondta: kiürítették a termet.”
Hozzáteszi, mind a 38 ezer embert kizavarták. Majd biztonsági szempontokból átnézték az összes széket, azt követően egyesével visszaengedték a nézőket – mindezt 30 perc alatt! Ugyanis Clintont és a családját várták, akik a magyar lányokra voltak kíváncsiak, mert azt olvasták az újságokban, hogy gyönyörűek.
És ha már jó csapatmunkáról van szó, Takács Péter a konyhából behívta gitárostul Hevesi Imi bácsit, aki közel öt évtizede, a hetvenes évek végén Adri édesapjával muzsikált Gyulán.
– Varga Gyuri épp akkor ismerkedett meg Adrienn anyukájával – meséli Imi bácsi. – „Na ebből tuti, hogy szerelem lesz!”, mondtam is a többieknek. Gyuri hónapokig repkedett. Amikor délelőtt (Takács) Péterrel azt beszéltük, hogy mit játsszak Adri tiszteletére, arra jutottunk, hogy a „Mindent megteszek, hogy én legyek az első”-höz már öreg vagyok; az „Újra itt van a nagycsapat”-hoz pedig még fiatal. Majd úgy döntöttünk, hogy legyen a „Mi vagyunk a grund” című dal, ugyanis a „Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért?” kérdés illik a legjobban egy elsportolóhoz.
Dés László-Geszti Péter alkotás elhangzását követően a moderátor megkérdi a tornásztól, hogy mi volt az álma? – Élsportoló és bajnok akartam lenni. Mindig nyerni akartam, mert maximalista voltam – válaszolja.
(Varga Adrival ITT! olvasható egy korábbi interjúnk.)
