(Már az elején muszáj tisztáznom, Józsi bácsi anyai nagynéném, Lukácsné Rácz Katalin férje volt, tehát kvázi rokoni kapcsolatban állunk. Ismeretségünk közel 50 éves; tegeződtünk.)
Az első hátast akkor dobtam, amikor a második emeleti lakásukból szó szerint leszaladt értem, hogy beengedjen. Ráadásul felfele a lépcsőn alig értem utol. – Lifttel csak az öregek járnak – jegyezte meg. A lakásuk előtt Bogyó kutya várt bennünket a folyósón. Együtt mentünk be.
– Emlékszem, mindig mindent analizáltál.
– A sportágunk rákényszerített erre. Itthon, de talán nemzetközileg is azzal váltam ismertté, hogy valóban, mindent szétszedtem. Ez még most is tart. Amikor meglátok egy számomra ismeretlen tornaelemet a világhálón, akkor részeire szedem, mert a minőség a részletekben van. Szeretnék a szakmában napra kész lenni.
– Gyerekkorodban is szétszedted a rádiót?
– A mechanikai dolgok sosem érdekeltek. Mivel azonban falun nőttem fel – Harc községben laktunk, Szekszárdtól 12 kilométerre…
– Sokáig azt hittem, kiskunhalasiak vagytok.
– A bátyám költözött fiatalemberként Halasra, majd a szüleim 62 és 66 évesen utána mentek, mert a gyerekek közelében akartak élni. Én akkor már Békéscsabán éltem, ami lényegesen messzebb volt Harctól. Szóval édesapám egy ezermester volt, mindent ő csinált a ház körül, én meg folyton figyeltem és segítettem neki.
Úgy negyven éve, az érettségi szünet előtt mondja egy másik iskolában dolgozó kollégám, hogy „Nem tudok a szünet alatt mit kezdeni a gyerekekkel!”. Mondtam neki, hogy „Add ide nekem őket!”. Így is történt.
Jónéhány 15-17 éves gyereket elvittem a kolléga iskolájának üdülőjébe, ahol egy 40 x 40 centis, 30 méter hosszú árkot, illetve egy 1,5 x 1,5 x 1,5 méteres emésztőt ástunk ki. Délre piszkosul elfáradtak. Vittem nekik üdítőt, szendvicset. S míg ők ebédeltek, én folytattam a munkát. Nagyjából negyedóra alatt akkora területet ástam ki, amit ők egy óra alatt váltásban.
– Egy csepp zsír sem volta rajtad… Végülis a korláton meg kell fogni a gyerekeket.
– Egyrészt, másrészt pedig szálkás típus voltam. Ásás közben egyszer csak az egyikük megszólalt: „Józsi bácsi, maga mindig ilyen dolgos volt?” „Gyerekek, ha apukátok valamit csinál a háznál, segítsetek nekik, mert javatokra válik.” Tény, ebben a században mozogni kell, nélkülözhetetlen a sport, mert különben kihal az emberiség.
– Annyit ülünk a számítógép előtt, hogy száz év múlva már nem lesz lábunk.
– 0-25 éves korig megvannak azok a terminusok, amikor egy bizonyos fajta fizikai képességet ki kell fejleszteni. A kezünk 8-10 éves korban, a lábunk 10-14 éves korban a legalkalmasabb a fejlesztésre. Ha Pásztor Józsi nem focizott volna naphosszat gyermekkorában, akkor a madárcsontú testalkatával nem tudta volna kicselezni a lényegesen erősebb társait.
– Visszalépve a kezdetekhez: 1942. január 1-jén születtél… biztos, hogy elsején? Mert nem egyszer hallottam már, hogy akkoriban 25-ét január 1-jére hajlították.
– Nagymamám bábaasszony volt a faluban, de valamiért engem bevittek a szekszárdi kórházba és azt írták be a „nagykönyvbe”, hogy január 1., 15 óra.
– Miért nem vállalt el a nagymamád?
– Ezt nem tudtam meg, most már nem is fogom. 1944-ben, kétéves koromban agyhártyagyulladásos lettem. A háború akkor még javában zajlott és a nagy bombázások közepette apám lovaskocsival vitt be Pécsre, mert ezt a betegséget Szekszárdon nem tudták gyógyítani. Ráadásul ő még éjjel haza is ment. Gyermekparalízisem lett, a teljes jobb oldalam lebénult.
– Ez meddig tartott?
– Egy hónapig voltam a kórházban. Úgy adtak ki, hogy semmi látszata nem volt a javulásnak. Szekszárdon – mégiscsak – egy orvos azt mondta a szüleimnek, hogy a gyerek egész testét tartsák meleg sóban. Egy bölcsőben feküdtem, jó néhány vászonzacskó takart be, csak a szemem látszott ki. A zacskókat édesanyám fél évig cserélgette.
Azt gondolom, hogy az, ami a mozgás irányába vitt, ennek a kompenzációja lehetett. 10 éves koromig meglátszott a kétoldalúság, ezért lettem például balkezes. Azt követően mindere fogékony voltam. Gólyalábon jártam iskolába. Úgy hívtak, hogy Gólyalábas Lukács gyerek. Jó volt a labdaérzékem, ráadásul nem egy elkényeztetett környezetben nőttünk fel. Mindenhova kilométereket gyalogoltunk. Minden ekhós szekérrel érkező cirkuszba elmentem és tátott szájjal figyeltem az akrobatákat.
– Milyen emberi világ volt.
– A történészek azt mondják, hogy a legemberibb században éltünk. Vonzott a sport az általánosban; a bonyhádi gimnáziumban pedig nagyon jó testnevelőnk volt. Imádtam az atlétikát, a labdajátékokat és heti 2-3 szertorna edzésre jártam. „Véletlenül” nyitva hagytuk a tornaterem ablakát, hogy még többet tudjunk gyakorolni. Szegény testnevelőnk úgy halt meg, hogy ezt sosem tudta meg.
– Büszke lett volna rá vagy kikaptatok volna?
– Nem bántott volna, de borzasztó fegyelmet tartott, ami nagy előnyünkre vált. Ez a gimnázium egyébként annyira erős volt, hogy aki végzősként matematikából vagy fizikából 5-ös volt, nem kellett felvételiznie reál tárgyat igénylő egyetemre.
– Neked sem kellett a Testnevelési Főiskolára?
– Több sportágban jeleskedtem: magasugró megyei bajnok voltam, mi több, jó súlylökő is.
– Ezt mesélted már Márton Anitának?
– Még nem. Biztos nagyot nézne. A kollégiumi fizika-matematika tanárom például diszkoszvető és súlylökő volt, még tanár korában is versenyzett. Általában, amikor edzett, akkor én dobáltam neki vissza a szereket, ő pedig automatikusan mondta, hogy miképp tartsam a vállam stb. Olyan tökéletesen megtanultam a helyes technikákat, hogy a TF-en a nehézatlétikát tanító tanár velem mutattatta be a gyakorlatot a válogatott sportolóknak.
Egyébként a gimnáziumban reál tagozatos voltam. Negyedikben jött egy fiatal testnevelő tanárnő, akinek a párja szintén testnevelő és tornász volt, csak ő Szekszárdon tanított. Ez a férfi sűrűn bejárt az óráinkra és amikor megláttam tornászni, azt mondtam, hogy én is a TF-re akarok menni. De csak pótfelvételin jutottam be, mert úszásban gyenge voltam.
– Na… és ki tanított meg úszni? Hát a békéscsabai Rácz Lukács testnevelő leánya, Katalin, akit Lukinak becéztek.
– Mint ahogy engem is; ő volt a Luki Kati.
(Amikor később a két Luki összeházasodott, a nevükből fakadóan, a mai napig oltári nagy kavarodások léteznek Békéscsabán. Hiszen Rácz Lukács veje Lukács József lett, ráadásul mindketten testnevelők, tornaedzők voltak. Kati néni egyszer mesélte, hogy még a hatvanas években az egyik alkalommal vagy félóráig kellett magyarázni a tanácsházán, hogy az anyukája nem a férje felesége. A két Luki gyermeke Csaba, aki szintén testnevelő. Később Józsi bácsi Matyucz Éva volt tornászt vette el feleségük; házasságukból Anett leányuk született, aki nyelvtanár.)
– A végzést követően mehettél volna akár egy másik városba is?
– Győrbe. Amikor felvettek a TF-re, akkor Röck Samu, az egyik idősebb iskolatársam a gyermektorna intézetben is tevékenykedett. Miután Samu lediplomázott, Győrbe ment és engem javasolt utódjának a gyermektorna intézetbe. (Röck Samunak elévülhetetlen érdemei vannak Borkai Zsolt és Csollány Szilveszter olimpiai bajnoki címeiben.)
– A kör bezárult, hiszen a bukfencakadémián fejezted be a tornaedzői pályafutásodat.
– Visszakerültem. Nos, amikor végeztem a TF-en, Samu hívott Győrbe, de én mégis Békéscsabára jöttem.
– Vonzó volt, hogy apósod itt tornaedző volt. Milyen nexusban voltál vele?
– Amikor 10 éve felavatták a nevét viselő tornacsarnokot, akkor az egyik időseb kolléga elmesélte, hogy a ’64-es idekerülésemkor Luki bácsi azt mondta, hogy „Azt tartják, hogy én értek a tornához, nem… ő többet ért”, mondta rám.
– Ez milyen jó! Először azonban nem a Közgében kezdtél.
– Hanem a jaminai 6-osban, amely a mai Madách mellett volt egy karnyújtásnyira. Ott egy nyugdíj körüli, régi vágású ember volt az igazgató, aki mindenkitől megkövetelte a precizitást – amely később nagy előnyömre vált. Viszont volt egy kis disszonancia: a tornaterem tele volt bútorokkal.
Az egyik őszi reggelen úgy döntöttem, kihordom a bútorokat a fészerbe. Majd egyszer csak jön az igazgató, „Jóska, te kértél erre engedélyt?” Mire azt válaszoltam: „Eszembe sem jutott… De hát a toranterem a testnevelésé… és hamarosan itt a tél… Elnézés kérek!” „Ne kérj elnézést, megdicsérlek!”.
– Világéletedben rém határozott voltál. Nem fordult elő, hogy a kezdetekkor falakba ütköztél?
– Amikor Katival Csabára jöttünk, akkor volt egy szakfelügyelő, aki azt mondta, hogy amíg ő a beosztásában ténykedik, addig nem taníthatok középiskolában. Nagyapádra haragudott.
– Állítólag, ha valaki a nagyfaternak csúnyán köszönt, akkor könnyen eljárt a keze.
– Bizony.
– Majd idővel mégiscsak a Kemény Gáborban kezdtél tanítani.
– Ondrik Pista a gimnáziumban volt testnevelő és érkezésünk után két évvel Gödöllőre költözött. A városban akkoriban én voltam az egyedüli TF-es végzettségű férfi. Ráadásul akkor építették a Kemény Gábor szakközepet, egy remek toranteremmel.
– Mi volt a legnagyobb elismerés, amit valaha kaptál?
– Amikor egy kisgyerek azt mondta, hogy „Te vagy a király!”.
– No?
– Amikor a bukfencakadémián – amúgy valóban, itt éreztem magam a legjobban otthon – jöttek az ovisok, és az óvó nénik azt mondták, hogy az egyik kisfiút nem hozták el, mert kezelhetetlen, tönkre tenné az órát, azt mondtam: „Tegyünk egy próbát!” Legközelebb el is hozták. A bemelegítés mindig úgy kezdődik, hogy a gyerekek futnak körbe és a szögleteket meg kell kerülni, mert ott kígyók vannak, de ez a kisfiú mindig lecsalta. Majd magamhoz hívtam, négyszemközt megbeszéltük a problémát. Három kör után ismét lekerekítette a pályát.
– Nem félt a kígyóktól.
– Lehet… majd megint magamhoz hívtam és harmadjára is. De akkor már azt mondtam neki – természetesen a többiek ezt nem hallották –, hogyha nem viselkedik jól, akkor kidobon a kisablakon, és repülni fog, mint a madár. Aztán vártam, hogy mi történik, mert akkor már nincs fokozat. Szerencsére semmi gond nem volt.
„Törökülésbe le!”, adtam ki az ukázt. Szegény, azt hitte, megint baj van vele. „Gyere ide – mondtam neki –, megdicsérlek! Szépen csináltad a gyakorlatot. Három tapsot kérek.” Nem volt vele semmi baj. Óra végén mindenki kiment, de ő még maradt. Hirtelen arra gondoltam, hogy még a végén itt betesz nekem. Akkor odajön hozzám, átölelte a lábam és azt mondja: „Józsi bácsi! Te vagy a király!” Életében nem dicsérték ezt a gyereket.
***
És íme, Józsi bácsi életrajza – forrás: Szigeti Csaba (a Békéscsabai Polgármesteri Hivatal köznevelési és sportcsoportjának a vezetője)
A szekszárdi születésű sportember 1964-ben, a TF középiskolai tanári diplomának megszerzését követően költözött Békéscsabára, s kapcsolódott be a helyi tornasportba. Ahol Rácz Lukács és neje az alapokat már évekkel korábban letette, ám a versenytorna igazi fejlődése, nemzetközi szintűvé válása Lukács József érkezésével indult el. (Csak érdekességképpen: Lukács József Csabára kerülésekor létrehozta a férfi tornaszakosztályt, amelyben többek között – későbbi neves tornaedzők – Hajdú László, Petrovszki Pál és Unyatinszki Mihály is sportolt. Ám négy év múltán be kellett látni, a perspektívát a női torna jelenti…)
1969-ben elvégezte a TF-en a szakedzői szakot. Tizennégy éven át mellékállásban edzősködött (két évig általános, 12 évig középiskolában – a Keményben és a Sebes György Közgazdasági és Kereskedelmiben, azaz a Közgében tanított). 1979-ben nevezték ki a tornaszakosztály vezetőedzőjévé, egy esztendővel később lett főállású edző. 1980-tól 2005-ig kereste kenyerét főállású edzőként.
A csabai tornászsikerek a ’70-es évek közepétől – Lukács József aktív közreműködésével – jöttek folyamatosan: korosztályos és felnőtt bajnoki címek, csapatbajnoki sikerek (a felnőtteknél az első csb-győzelem 1977-ben volt), a mesterfokú bajnoki címek (1975-ben, Matyucz Éva, későbbi második felesége nyerte az elsőt), s nemzetközi porondra is kikerültek lassanként a legjobbak.
1978 volt a békéscsabai tornasport igazi áttörése: Kalmár Zsuzsa bekerült a világbajnoki csapatba, s kulcsszerepe volt abban, hogy az előkelő 4. helyen végzett a magyar együttes. A világversenyen történő debütálást több másik követte – szép sikerekkel, melyek közül a legemlékezetesebb a tokiói Világkupán szerzett Kalmár bronzérem. Békéscsabát, mint tornászfellegvárt kezdték emlegetni, Európa, sőt világhírűvé vált a csabai tornaiskola.
1983-ban felkérték Lukács Józsefet a magyar női válogatott szövetségi kapitányává. Ő volt az első férfi kapitánya a női válogatottnak. Hat évig töltötte be e pozíciót, s ez alatt a szakmai vezetésével három Európa-bajnokságra, három világbajnokságra és a szöuli olimpiára is kijutott a felnőtt női csapat.
1989-ben mesteredzői címet adományoztak számára. A kapitányi teendők után környezetváltozásra vágyott: az Egyesült Államokban, Sacramentóban (California állam) vezetőedzőjeként dolgozott, majd 1991-től újból a békéscsabai torna klub edzője lett.
S Kalmár Zsuzsa után újabb csiszolatlan gyémántokra akadt a Kórház utcai tornateremben: irányítása mellett Nyeste Adrienn és Varga Adrienn világszerte ismert és elismert tornászok lettek, számtalan szép sikerrel. Ezek közül mindenképpen kiemelkedik Varga 1998-as Eb-győzelme. (Nem mellesleg: a magyar női tornasportnak két felnőtt – Ónodi Henrietta és Varga Adrienn – és egy korosztályos – Zsilinszki Tünde – Európa-bajnoka van, mindhárman békéscsabai színekben versenyeztek.)
1996-ban, Atlantában újra olimpiai résztvevő volt, három tanítványa is tagja lehetett az olimpiai keretnek. (Máig egyedülálló a honi tornasport történetében, hogy egy olimpián négyen is – Ónodi Henriettával kiegészítve – ugyanabból a klubból érkezzenek.) A csabai lányok kiválóan teljesítettek, a csapat a 9. helyen végzett – hogy nem előrébb, az nem Nyestééken múlott.
Atlanta után a csabai egyesület ügyvezetői feladatkörét is ellátta, fél éven keresztül. Röviddel később kinevezték szövetségi kapitánnyá egyik legsikeresebb tanítványát, Kalmár Zsuzsát. Remekül tudtak együtt dolgozni az egykori világ- és Európa-bajnoki 4. helyezett tornásznővel. Együttes munkájuk gyümölcseként említik mindketten Nyeste és Varga Adrienn sikereit. Az is egyedi a magyar női tornában, hogy az egykori szövetségi kapitány valamikori tanítványa is szövetségi kapitányi tisztet töltsön be. (Erre a „sikerre” talán a legbüszkébb Lukács József.) Kalmár Zsuzsa ma a Testnevelési Egyetem docense, nemzetközi bíró; idővel ledoktorált (torna témában), és az egyetem tornatanszékének vezetője.
A Magyar Olimpiai Bizottságnak 1989-tól 2000-ig volt tagja, három cikluson keresztül. 2002-ben nyugdíjba vonult Lukács József, de edzői pályáját folytatta.
Életművéért 2011-ben a magyar torna Halhatatlanjainak Klubjába választották.
Ma is rendkívül aktív.
„Sok kérdést szeretnék még megválaszolni a tornában. Terveim vannak, időm legyen” – nyilatkozta a közelmúltban Lukács József, akinek a 2020-as esztendőben Békéscsabai Életműdíjajjal imserték el a munkásságát. (A díjat azonban a pandémia miatt csak 2021-ben vehette át Szarvas Péter polgármestertől.
Józsi bácsi 2021 júliusában átveszi Szarvas Pétertől a Békéscsabai Életműdíjat – Fotó: behir.hu
