„Rossini ünnepelt szakács lehetett volna, ha zenei zsenije nem árnyékolja be gasztronómiai tehetségét” – idézte köszöntőjében Waverley Rootot, az olasz konyha neves amerikai újságíróját Kovács Edit. A Békéscsabai Jókai Színház művésze és egyben a Mindentudás Színházi Egyeteme megálmodója hozzátette, Rossini nevét az is ismerheti, aki nem járatos a komolyzenei művészetben, hiszen többek között neki köszönhetjük a bélszín Rossini módra névre hallgató nyalánkságot.
– Mindenki tudja, hogy Rossininek két élete volt, hiszen ahhoz mindenképpen két élet kell, hogy valaki megírja a Sevillai borbélyt, amely eddig a legjátszottabb darab a fővárosi Operaházban, és közben feltaláljon egy olyan ételt, mint a Bélszín Rossini módra – mondta Újváriné dr. Illés Mária.
Újváriné dr. Illés Mária – Fotó: Such Tamás / behir.hu
Hozzátette, a zeneszerzőt olasz sarlatánnak is hívták; noha a bizarr jelzőt először Mozart használta. Az osztrák zseni egészen pontosan először Clementire mondta, „Ő egy sarlatán, mint minden olasz”. Ezt főleg az olaszok túlságosan könnyed életmódjára értette. Beethoven azonban Rossiniről azt mondta: „Ha kapott volna egy-két pofont a tanárától, akkor jó zeneszerző lehetett volna”. Ettől függetlenül Rossini Itálián kívül Franciaországban, Svájcban, Belgiumban, Orosz- és Poroszországban, Spanyolországban, Portugáliában és Mexikóban is kapott különféle elismerést.
– Ez az időszak volt, a 19. század eleje, amikor kezdődik a romantika, a polgárosodás a művészetben, amikor a közönség a saját ízlését rávetítette a művészre – tette hozzá. – A közönség ítélkezik a személyek fölött, az első sztárok is ebben a korszakban jelennek meg. A művészeket arisztokrata rajongók veszik körük; kapcsolataikat kalandok, botrányok, legendák övezik.
Rossini 1792. február 29-én Pesaróban született és 1868. november (péntek) 13-án hunyt el. A vidám, de tüzes habitusú édesapja kürtös és trombitás volt a helyi zenekarban. Amikor a fia hatéves lett, elvitte triangulumozni a csapatba, aki csak szívta, szívta magába a muzsikát. Közben a családnak nem egyszer menekülnie kellett, mert az apa életigenlése forradalmi lelkületbe csapott át. A szülők ekkor egy vándor színitársulathoz szegődtek, a kis Rossinit pedig a nagybátyja vette a szárnyai alá.
Megjegyezte, nagyon rossz gyerek volt, emiatt eltiltották a zenei tanulástól, és egy kovácsműhelyben kellett inasként dolgoznia. Azt az ukázt kapta, hogy akkor tanulhat zenét, ha jobb gyerek lesz. Muszáj volt neki. Pici korától kezdve Haydn, Mozart munkásságát tanulmányozta. Közben 10 éves koráig megtanult kürtön, csembalón, zongorán és csellón is játszani. Ám először mint szólóénekes lépett színre. Gyönyörű, szó szerint angyalhangja volt, emiatt a nagybátyja kasztráltatni akarta, de az édesanyja közbenjárásával szerencsére megúszta a horrort.
– 18 éves volt – folytatta –, amikor megkérdezte a zenetanárát, hogy szerinte megírhatna-e már egy operát, aki azt mondta, hogy igen. Akkor csak annyit mondott, hogy „Viszontlátásra!”, és kiment az ajtón. Nem mellesleg Beethovent heti kétszer, Haydnt hetente négyszer és Mozartot naponta fogyaszt. Bevallása szerint Mozartot gyermekként csodálta, felnőttként megrendítette, öregkorában viszont megvigasztalta.
Tehát Rossini 18 éves korától gyártotta az operát, 38 éves koráig 38 operát írt, amelyből igazán csak négyet ismerünk, a többi 34-et nem. Különböző munkamódszere volt: állandóan kölcsönzött magának, azaz önplagizált; ha volt egy kis szabadideje, akkor megírt egy nyitányt vagy egy sütis dobozba tette az ötleteit, amelyek majd később jól jönnek.
Galéria
Még a sikerei csúcsán, Pesaróban, a szülővárosában készítettek a művészről egy szobrot. A gesztustól nagyon meghatódott, később minden vagyonát a pesaróaikra hagyta.
Az estet Újváriné dr. Illés Mária video- és hangbejátszásokkal színesítette, mi több, Galambos Hajnalka énekművész és Gál Csaba zongoraművész előadása némileg megidézték Rossini szellemét.
