– Már óvodás koromban volt egy vonzódásom a színházhoz, nyilván eleinte a mesejátékokat szerettem – meséli Kovács Edit. – Általános alsós koromban Ki Mit Tud?-ot rendeztek az iskolában, az első forduló pedig az osztályokban zajlott. Mindenkinek kötelező volt valamilyen produkciót előadnia. De én teljesen megfeledkeztem erről a versenyről, így gyorsan ott, az osztályban fejben írtam egy „népmesét”. Egy fordulót sikerült továbbjutnom vele, miközben végig bűntudatom volt, hogy nehogy kiderüljön, nincs is ilyen népmese.
– Már akkor is kreatív voltál.
– Nagyon szerettem regényeket, verseket olvasni. De ahhoz nem volt bátorságom, hogy kiálljak az emberek elé. Majd nyolcadikban Szilágyi Róza, a nagyszerű magyartanárom verseket adott a kezembe, és azzal biztatott, hogy bátran szavaljak.
– Érdekes, mégsem gimnáziumba, hanem az egészségügyi szakközépbe jelentkeztél.
– Ahogy mondtam, már pici koromban megszerettem a színházat, de azt nagyon sokáig titokban tartottam. A szüleim nem tiltottak semmitől, de mindenképpen azt szerették volna, hogy egy olyan szakma legyen a kezemben, amivel biztosítani tudom a megélhetésemet. Majd az érettségit követően nagyon komolyan elkezdtem foglalkozni a színházzal. A Jókaiban épp akkor indult Rencz Antal vezetésével a Stúdió, ahol színész és amatőr rendezői szakokat indítottak; mindkettőre jelentkeztem.
A rendezői szakon én voltam a legfiatalabb, és ha valamilyen jelenetet be kellett mutatni, mindig azt mondták, hogy „Majd az Edit!”. Idővel Rencz Antal felfigyelt rám, és májusban azt mondta, hogy van egy szerep számomra a Jókai Színházban. Mire azt válaszoltam, „Még gondolkodom rajta!”, mert „tudtam”, hogy ezt így kell csinálni, nem szabad rögtön kiadnom magam.
– Miközben belülről szétrobbantál a boldogságtól.
– Bizony, de visszafogtam magam. A legelső szerepem Halasi Mária Párhuzamosak a végtelenben találkoznak című darabjában volt. De ami igazán fontos volt, hogy olyan fantasztikus emberek között lehettem, mint például Gálfy László, Felkay Eszter, Dénes Piroska, Hodu Józsi, Forgách Tibor. Nagyon örültem, de alaposan megrémültem, mert odáig, csak mint amatőr, a magam hályogkovács módjára tudtam létezni a színpadon. De ha pofi társulatba kerül az ember, ott már nem szabad hibázni.
– Miképp fogadtak?
– Nagyon kedvesen. Segítőkészek, befogadóak voltak; bármit kérdezhettem tőlük.
Furcsa pár – Fotó: A-TEAM / Nyári Attila
– Egyből főállású lettél?
– Igen. De, abban az időben, amikor kezdtem, egy évadra szóló szerződéseket írtunk alá. Nagy volt a körforgás, a színészek sokat vándoroltak.
– Ez jó is, meg rossz is.
– Igen, a váltás lehetett jó is/vagy nem! De akkor is nagy volt az egzisztenciális bizonytalanság, mert bármilyen hitelt vettél fel, az nem egy évig tartott.
– A nyolcvanas években létezett állás nélküli színész?
– Voltak, akik elkerültek a színháztól, más pályára. Mondjuk az egy dolog, hogyha az embernek van állása, de ha egy színész nincs foglalkoztatva kellő mértékben és kellő mértékig, akkor azt nagyon rosszul viseli. A mellőzöttség volt inkább fenyegető.
– Az tény, hogy akkoriban élénkebb volt a kulturális légkör.
– A színházi előadásoknak mindig volt egy mögöttes tartalma. Bizonyos mondatoknál a színész és a néző közt létrejött egy kapcsolódás – mindenki tudta, hogyan kell érteni valójában azt a mondatot. Mindez nagyon jól összekovácsolta az embereket. A rendszerváltozás után ez a fajta közös titok, ami még az átkosban megvolt, megszűnt. Ugyanis onnantól kezdve már mindent ki lehetett mondani.
– A színészek mennyire lettek szabadabbak?
– A színésznek van szabadsága, de a határokat mindig a rendező mondja meg.
– A rendszerváltás után, miután kinyílt a világ, sajnos azt vettem észre, hogy a gyerekkori példaképeim már nem játszanak, hanem politikán marakodtak.
– A megosztottság semmilyen tekintetben nem jó. Azok az emberek, akik komolyan veszik a hivatásukat, megpróbálnak a minőségre koncentrálni. Jó előadások akkor születnek, ha az ember nyitott a kollégáival, a rendezővel szemben. Gondolkodtatni kell a nézőt egy probléma kapcsán, nem pedig kötelező „igazságot” szónokolni a színpadról. Olyan történeteket kell elmesélni, ami mindannyiunk foglalkoztat.
– Gondolkodtál a mögötted álló négy évtizedben más társulatokban is?
– Igen, először még kezdő koromban egy másik vidéki városba hívtak, de mielőtt aláírtam volna a szerződést, kiderült, hogy a Jókaiban milyen szép szerepek várnak. Úgyhogy úgy döntöttem, jobb a biztos feladat. Tény, menni akkor kell, amikor hívnak. Később is hívtak, de ott is valami olyasmi történt, amitől meghiúsult a váltás. Utólag nem is bánom, mert akkor már nagyon beteg volt az édesapám, és legalább itt tudtam lenni vele.
Jóccakát, Anya! – Fotó: A-TEAM / Nyári Attila
– Az megfordult a fejedben, hogy szakmát váltasz?
– Azt hiszem ezt nem lehet kikerülni, mert mindenkinek az életében vannak mély- és csúcspontok. Amikor az ember mélyen van, az borzasztó. De akkor az a feladata, hogyújraépítse saját magát. Legyen önreflexiója: mi az a tapasztalás amire az a helyzet megtanította, és milyen lehetőségei vannak. Ilyen szempontból szerencsém volt, mert ha nem voltam annyira foglalkoztatva, akkor vagy elkezdtem tanítani...
– Vagy tanulni...
– Igen. A Szegedi Tudományegyetemen elvégeztem az andragógia –művelődésszervező – szakot, majd ugyanitt, a Bölcsészkar mesterképzésén filozófus diplomát szereztem. Nagyon örülök, hogy belevágtam, mert nagyon sokat adott; ezáltal egy másfajta életbe kóstolhattam bele.
– Segített a tanulásban, hogy életedben már közel ezer szövegkönyvet bebifláztál?
– Nem, a szövegtanulás az teljesen más. Abból a szempontból jó volt, hogy ugye én már nem voltam fiatal, és azok a tapasztalások, amiket addigi életem során összegyűjtöttem, azok egyszer csak egy új összefüggés láncolatban rendeződtek. Sok minden értelmet nyert, vagy értelmet veszített. Egészen más felnőttként tanulni, mint gyerekként.
– Majd egy csomó új tapasztalatot szerezve, a színházban beindítottad a Mindentudás Szinház Egyetemét.
– Nagyon nagy szerencsém volt, hogy Fekete Péter, a korábbi igazgató támogatta a felvetésemet, és rengeteg praktikus ötletet adott a gyakorlati lebonyolításhoz. Az első estre, Gyenge Zoltán szegedi professzor előadására nagyon sokan jöttek el; a program egyébként már 12 éve működik.
– Visszalépve a színpadra... Van valamilyen szerepálmod?
– Egyáltalán nincs. Talán mert többször láttam, hogy valaki szerepet kért magának és nem jött össze neki. Inkább megvárom, hogy kiírják a nevem egy-egy szerepre.
– Gondolom, egy új karakter megindít, kilépsz a skatulyából.
– Egyrészt. Másrészt mikor azt érzem, hogy ez egy gyönyörű feladat, de nagyon nehéz, kétségeim támadnak, hogy ezt most hogy?
– Vannak még kétségeid?
– Nagyon sokszor! De ilyenkor megerősít az, hogy az én nevemet írták ki a szereposztásra, tehát valaki mégis csak belém látta annak a szerepnek a lehetőségét.
Ajtó – Fotó: A-TEAM / Nyári Attila
– Melyik volt a legnehezebb?
– Az utóbbi időben Szabó Magda Ajtójában, Emerenc figurájának a megformálása, mert nagyon bonyolult és összetett karakter. Még az előtte való nyáron elolvastam a regényt. A filmet már nem néztem meg. Nem akartam, hogy összezavarjon, mivel más lehetőségei vannak a filmes feldolgozásnak, mint a színpadinak. Ráadásul a nézőknek nem igazán szimpatikus Emerenc karaktere.
Nagyon nehéz élete volt: a testvérei fiatalon haltak meg, és emiatt magát okolta. Pszichológiából tanultam, hogyha valakit gyermekkorában traumás élmény ér, az a későbbiekben érzelmi elakadást okozhat, és a tüskéssége valószínűleg ebből fakadt.
– Mennyire különbözik a színpadi éned az utcaitól?
– Mindegyik szerepben keresem, mi a közös, ami bennem is megvan. Mert ha nem őszinte a játék, akkor nem jut el a nézőig. De azt tudni kell, hogy 7-től 10-ig tart a szerep, és azután az ember próbál visszatalálni saját magához. Popper Péter a Színes pokolban írja, hogy amikor egy drámai színésznő próbál, nem igazán jó napokat eltölteni mellette. Mert ahogy próbál és keresi magában a karakter indítékait, indulatait, biztos, hogy a civil életében is megmutatkozik az a feszültség, az a stressz, amivel készül a szerepre.
– Most pedig januárban mutatják be a Macbeth-et. Kit fogsz alakítani?
– Az egyik boszorkát. Számomra érdekes, amikor egy reális világban transzcendens erővel bíró lényt kell játszani, aki kívül van minden konvención.
– És akkor megérkeztünk: meglepődtél, amikor kiderült, hogy Prima-díjas lettél?
– Nagyon. Augusztus végén épp otthon ültem a szobámban. Egyszer csak megszólalt a telefonom, de csak számokat írt ki. Ilyenkor nem mindig veszem föl. Most igen. Majd Nagy Mihály László, a VOSZ Békés Vármegyei Szervezetének az elnöke bemutatkozott, és nyomban megkérdezte, hogy ülök-e, – mert le fogok ülni! Elmondta, az imént volt a közgyűlésük, és úgy döntöttek, hogy én kapom idén az egyik Prima-díjat. Hozzátette, általában olyan személyek kapják az elismerést, akik sokat tesznek a városért, a megyéért. Ez azért is esett jól, mert kezdettől fogva ebben a városban töltöm az életemet.
– Ha állsz, leültél volna?
– Le. Tényleg jól esett! Ezen a pályán már a szerepek eljátszása is fantasztikus élmény – remélhetőleg a nézőnek is. És ha ezt még egy díjjal is jutalmazzák, az hab a tortán. Mindenkinek szüksége van az elismerésre.
– Aki sokáig nem kap semmit, idővel kétségei lesznek önmagával szemben?
– Van egy régi sztori: a tapasztalt művész olvassa a kritikát, odamegy hozzá egy kezdő színész és megkérdi: „Olvasta? Nagyon rosszat írtak rólam...”. Mire a tapasztalt: „Vigyázz: ha elhiszed a rosszat, elhiszed a jót is!” Nekem vannak olyan kollégáim, akiknek adok a véleményére. Azt is elmondják, ha valami nem tetszett.
