Tersánszky Józsi Jenő extrém alakja a magyar irodalomnak. Noha a Nyugat elismert szerzői közé tartozott, önmagát mégis kívülálló pozícióba helyezte. Derűs iróniával tekintett a tekintélyelvűségre, az akadémista irodalmi életre és a midennapi képmutatásra, ami komikumra hajló kritikai szemléletének elsődleges céltáblája volt.
– Tersánszky a múlt század 30-as éveiben a regős együttesével – gitározott és fuvolázott – kabarékban lépett fel. Egyszer meglátta Hevesi Sándor színházi rendező, és rábeszélte, hogy írjon színdarabot. Ez lett a Cigányok, amellyel új műfajt teremtett: feltalálta a zenés vígjátékot – mondta felvezetőjében Kovács Edit, a Békéscsabai Jókai Színház művésze, egyben a Mindentudás Színházi Egyeteme megálmodója. (Érdekesség, a darabot a tizes években, a csabai érintettségű Grecsó Krisztián a ma Magyarországára ültette át, illetve továbbírta.)
Dr. Gintli Tibor és Kovács Edit – Fotó: Such Tamás / behir.hu
– Tersánszky Józsi Jenő a mai köztudatban nem nagyon fordul elő, miközben folyóméterben lehet mérni művei terjedelmét – kezdte előadást dr. Gintli Tibor. – A ’20-as években kezd darabokat írni; szövegei legmaghatározóbb vonása az elementáris életöröm. Ezzel szemben 1921-ben az Erzsébet-hídról a Dunába ugorva öngyilkosságot próbál elkövetni. Ám az irodalom iránt érdeklődő Molnár Sári, a jövendőbelije a szerencsés megmenekülését olvasva az újságban, hamarosan megismerkedik az íróval, és még abban az esztendőben összeházasodnak.
Tersánszky 1910 óta írt a Nyugatba. Az első nemzedék azon kevés szerzői közé tartozott, aki hosszú életet élt (1888-1969.). Jóllehet, a magyar irodalomtudomány különböző előítéleteket táplált iránta, mivel az úgynevezett anekdotizmus műfaját preferálta szövegeiben, amelyet a szakértők egy idejemúlt, felszínes beszédmódnak tartottak, ennek ellenére Osváth Ernő, a szerkesztők szerkesztője nagyra tartotta, és ez épp elég volt.
– Epikai életműve az anekdotikus hagyomány összefüggésében értelmezhető – tette hozzá. – Az élőbeszédet imitáló hagyományt folytatja; egy gördülékeny, ám addig még nem létező nyelvet alkalmaz, ami rettentően természetesen hat: az argót, a jasszt, a szlenges kifejezéseket emelte be írásaiba. Ellépett a 19. századi normáktól, miszerint az irodalmi nyelv a szép és helyes magyar beszédet testesíti meg. Az emelkedett szerzők Tersánszky stílusa miatt visszahőköltek, miközben az irodalom bármilyen nyelvi rétegből válogathat.
A legismertebb regényfolyama a Kakuk Marci (1923-41.) sorozat volt. Kakuk az alsó osztály lecsúszott alakja, egy csavargó. Mint a kakukk, fészekről-fészekre vándorol, cseréli nőit, nem akar egzisztenciát, csak legyen meg a napi kenyere és a bora. Ars poeticája: úgy tégy jót magadnak, hogy a lehető legkisebb rosszat okozz másoknak. Korábban ezeket a marginális figurákat az érzékenyebb szerzők szimpatikus alakoknak ábrázolták, míg Tersánszky Kakukot beemelte a centrumba. (Kakuk Marci takarékos ember volt: egy fél deci vizet a szájába vett, egy kicsit öblögetett, majd abból a mennyiségbők még meg is tudott fürdeni.)
– A másik remekműve a Legenda a nyúlpaprikásról volt – folytatta. – A hatvanéves Gazsi, a falu szolgája a mű főszereplője. Abban a korban öregembernek számított, ma biztos, hogy nem az, hiszen én 59 vagyok. Gazsi egyetlen vágya, hogy nyúlpaprikást egyen. Egyszer megbetegszik, és megjelenik a nyúl. De ahelyett, hogy levágta volna, megszelídíti, magához emeli.
Tény, Tersánszky alkotásaival bebizonyítja, hogy a derű és a humor nem alacsonyabb rendű, mint a tragédia, hiszen mindkettő létezésünk alapfeltétele.
***
A Békéscsabai Jókai Színház február 28-án mutatja be Tersánszky A kegyelmes asszony portréja című vígjátékát.