– Ahogy elérted a billentyűket, máris muzsikáltál?
– Ez egy eléggé érdekes történet… Ovis koromban bal kézzel kezdtem írni, ez akkor még eredendő bűnnek számított. Ebből kifolyólag át akartak szoktatni a jobbra, de sehogy sem jött össze. Majd egy vizsgálat kapcsán kiderült, kétkezes vagyok. Ekkor a szüleim úgy döntöttek, hogy egy olyan tevékenységet kell találni nekem, amelyben mindkét kezem egyenragúan tudom használni. Így jött a képbe a zongorázás; 1992-ben Kovács Tamásné Zsuzsa néni volt az első zongoratanárom.
– Később egyértelművé vált, hogy ezt a pályát választod?
– Nem, abszolút nem. Rendőr családból származom. Néhai édesapám – aki rendőrtiszt volt – azt szerette volna, ha rendőr vagy jogász leszek.
– Édesapád csaknem?
– Dr. Gál Lászlónak hívták, egyidőben ő volt a megyei rendőrfőkapitány.
– Ma is tanultam valamit.
– Majd Bíró-Kovács Adrienhez kerültem – akivel ma már kollégák vagyunk –, és az általánosból a konziba jelentkeztem. (Korábban a Bartók Béla Művészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskolát hívták konzinak, főleg a diákok – S. T.)
A B3-as teremben, annál a zongoránál – Fotó: behir.hu/Such Tamás
– Könnyen jöttek a sikerek?
– A siker mondhatni egy megfoghatatlan relatív fogalom. Szerintem ebben a szakmában valódi siker leginkább Tóth Péter nevéhez fűződik, aki a létező összes Liszt versenyt megnyerte. Százévente egy születik olyan tehetség, mint Peti. Ami nekem talán sikerélmény volt, hogy Adrien nagyon sokat foglalkozott velem, így jó néhány megyei versenyt megnyertem. Utána Zsigmond Zoltán kezei alá kerültem, épp ebben a teremben (B 3-as), ennél a zongoránál.
– Ki a kedvenc szerződ?
– Minden korszakban más volt. Nagyon szeretem Chopint, később Bartókot is megkedveltem. Konzis koromban már kirajzolódott, hogy ezzel szeretnék a jövőben is foglalkozni, és sikeresen jelentkeztem az akadémiára. Miközben apukám folyton azt mondogatta, hogy a zenélésből nem lehet megélni. És már-már igazolódni látszott a felvetése, hiszen az akadémiára jobbnál jobb szólista járt. És akkor Heuréka! Rájöttem, hogy a korrepetitor, azaz a zongorakísérő egy tök jó szakma. A végzést követően a korrepetitor szakra felvételiztem.
– Ez lett a másik oldalad?
– Ez lett a sötétoldalam. Ám irgalmatlanul nehéz agymunkával jár: úgy kell blattolni, azaz kottát olvasni, mintha a hírlapot...
– Csabai Mérleget.
– Bocsánat, Csabai Mérleget olvasnád elsőre. Néha négy szólamot kell követni.
Még mindig ott...
– Nem gondolkodtál a fővárosban?
– Maradhattam volna, de azért csak hazaszólított az élet. Mondjuk kemény négy hónapig voltam Csabán, amikor hirtelen visszarepültem a Budapesti Operettszínház zenekarába. Egy év múlva pedig Pataj Peti jóvoltából kaptam egy lehetőséget, hogy elmehessek egy hónapra Japánba. Amikor hazajöttem – 2012-t írunk –, Kovács Adrien épp gyesre ment, így a helyére kerültem. Majd négy év múlva ismét hat hónapra visszamehettem Japánba. Bitang körülmények közt laktunk. Rovarirtóval kellett állandóan fújni az ajtót, hogy be ne jöjjenek a bogarak, a pókok. Az ágyat úgy kellett bevetni, hogy be nem másszanak, mert ha megcsípnek, akkor menni kellett a kórházba. És 2016 óta ismét, töretlenül itthon.
– A közelmúltban Angliában is játszottál.
– Az előzmény, hogy sokszor koncertezek a gyulai Erkel Társasággal. Tavaly rendezték meg a gyulai születésű Kertész Attila karnagy születésnapi, ünnepi koncertjét, ahol ő vezényelte az Erkel vegyeskart. A hangversenyen többek között jelen volt a kunágotai születésű, ám évtizedek óta Canterburyben élő Elizabeth Sillo énekművész is. Elizabeth nem mellesleg a Walesi-Magyar Baráti Társaság elnöke, a BBC Walesi Nemzeti Kórus tagja. Akkor két Kodály dalt adtunk elő, és nyomban beszimpatizáltunk egymással. Terveztük a folytatást, és most végre, december elején összejött Londonban.
Elizabeth férje görög származású, és először a görög nagykövetségen léptünk fel. A dolog pikantériája, hogy napra pontosan aznap volt Maria Callas 100. születésnapja. A hangversenyen egyébként annyi londoni illusztris vendég jelent meg, hogy szinte már csak a királyi család hiányzott. A követségtől pár száz méterre van a Händel & Hendrix Ház – 200 év különbséggel egy házban laktak.
Másnap talán eddig az egyik legérdekesebb koncertélményem volt a londoni Szent István Ház Mindszenty termében. Mindenki magyarul beszélt. Sokszor volt már szerencsém külföldön játszani, de hogy ilyen messze azt érezni, hogy lényegében el sem jöttem otthonról, leírhatatlan érzés volt. És a régi viktoriánus ház földszinti helységében töltöttkáposztát szolgáltak fel. Mi mást?
– Csabai kolbászt?
– Az már csak hab lett volna a tortán.
Már nem...
