– Nem túl sok csabai zenész mondhatja el magáról, hogy a világ legnagyobb utasszállító hajóján muzsikál. Hogy kezdődött?
– Zenész cigány családból származom; van cimbalmos, brácsás, hegedűs. Az unokatestvérem, Pataj Gyuri – aki egyébként a példaképem volt – miatt kezdtem el zongorázni. 12 éves lehettem, amikor ez egyik nyári napon átvitt Békésre, ahol egy nagybőgőssel jazz dalokat próbált. A bőgőst úgy hívták, hogy Horváth Elek.
– Hihetetlen, mennyi tehetség került ki az „Elek-istállóból”.
– Neki vagyok a leghálásabb mindenért. Akkor legalább 4-5 órát gyakoroltak, közben nagyon elfáradtam. A bőgőtok be volt dobva a zongora alá és mellé feküdtem. Majd egy nagyon szép számot, a The Gipsytől a Cigánykaravánt Elek szólóban játszotta el, ami annyira megtetszett, hogy felültem és azt mondtam, hogy „Hú… nekem nagyon tetszik a bőgő”. Erre megkért, hogy fogjam meg a hangszert; látta, hogy magas vagyok, nagy kezem van és azt mondta, hogy szeptemberben menjek be hozzá a konziba. Amikor hazamentem, alig mertem elmondani a szüleimnek, mert féltem, nem engedik meg, hogy hangszert váltsak. Még aznap délután átjött Gyuri az édesapjával és meggyőzték őket, hogy hadd legyek jazzbőgős, majd akkor együtt mehetünk az óceánjáró hajókra.
– Akkor az még csak egy álom volt.
– Akkor még csak az. Elek mellett elkezdtem jazzt tanulni a budapesti Egri Jánostól, akihez szombatonként jártam fel – egyedül, 13 évesen. Miután nagyon sok időm elment az utazással, apám azt mondta, hogy „Fiam, legyél klasszikus zenész. Hatkor felkötöd a csokornyakkendőt és este 10-re már otthon vagy”. Így elment a jazz és kizárólag a klasszikusra koncentráltam. Elvégeztem a csabai konzit, felkerültem a pesti zeneakadémiára, azt követően az operaházban dolgoztam, egy kicsit kint voltam Olaszországban is. Itthon számtalan műfajban megfordultam: a Cimbalibandtől kezdve könnyű-, klasszikus- és népi zenekarokban. Majd hét évre kikerültem Japánba.
– Az miképp jött össze?
– A zeneakadémián az egyik évfolyamtársam felesége japán volt, aki szintén velünk tanult. Ők a diploma után kiköltöztek. Majd egyszer csak hívott, hogy három hétre menjek ki egy kis kamarazenekarba játszani; illetve vele egy szállodai szalonzenekarban is zenéltünk: Monti Csárdást, tangót, filmzenét, saját feldolgozásban bossa novát stb.
– A japánok leesett borostával hallgatják a magyar zenészeket.
– Igen; hét éven keresztül minden este teltházas koncertünk volt.
– Emlékszem, a 2018-as oroszországi foci vb-n, az egyik meccs után a japán szurkolók a szektorban összeszedték a szemetet.
– Ez ott természetes. Nagyon sokat tanultam tőlük. Ha a kukákba rosszul szelektáltunk – mert ilyen simán előfordult –, mindig kihívtak minket a konténerek mellé és elmondták, hogy mit, s hogyan kell. Sohasem veszekedtek velünk. Náluk a fegyelem és az idő nagyon fontos. Hét év alatt egyszer késtem három percet, emiatt azon az este 10 perccel tovább játszottunk. Mégis kikaptam a szállodamenedzsertől, aki azt mondta, 17 éve dolgozik a cégnél és eddig egyszer sem késett. Én pedig már öt év után elkezdem?
– Hamar leöregedtél.
– Elnézést kértem tőle és elmondtam neki, hogy emiatt 10 perccel többet játszottunk. Erre azt felelte, hogy az rosszabb, mert ezzel mindenkinek a beosztását borítom. Tudni kell, hogy Japánban az a legfontosabb, hogy mindenkinek megvan a saját feladata, ami legyen perfekt, de mással ne foglalkozz, mert akkor őt is bezavarod és borul minden. Teljesen más rendszerben gondolkodnak, mint mi, de nagyon tisztességes emberek.
Amikor végleg hazajöttem, egy görög zenekarral játszottam, akikkel volt egy rövid turnénk Amerikában. A túra utolsó állomása New York volt. Délután felmentem a Brooklyn hídra, és épp alattunk ment egy gyönyörű óceánjáró. Bizony 12 éves korom óta eltelt vagy húsz esztendő, de eszembe jutott, hogy nekem az volt a gyerekkori álmom, hogy egyszer egy ilyen hajón jazzt fogok játszani. Miközben büszke voltam arra, hogy bejártam a világot. Később itthon találtam a neten egy felhívást, hogy a Queen Mary2 jazz triójába bőgőst keresnek. Gyerekkorom óta nem játszottam jazzt.
– Átfedés azért volt, hiszen jó sok műfajban otthon vagy.
– Igen, sok muzsikában kellett pengetni, ami fontos a szvingnél. Felvettem videóra a „vizsgaanyagot” és elküldtem nekik. Hamarosan Mark Hodgson angol zongorista visszaírt, hogy 16 bőgős közül engem választottak ki. A sors iróniája azonban, hogy a bátyámmal levelezett, mert én egy szót sem tudtam angolul. A csatlakozásom előtt egy héttel csak megírtam neki, hogy „baj van, mert a bátyámmal leveleztél és nagyon ciki lesz, ha kiderül, hogy nem tudok angolul”. Visszaírta, hogy most már ne törődjek semmivel, a tudásom megfelel nekik.
– És most már angolul is tudsz.
– Most már jól beszélek.
– Hány órát játszotok?
– Háromszor 45 percet – két szünettel.
– Mennyire börtön? Mennyire szabadság? A visszamenetel mindig nehéz?
– Nagyon szeretek ott lenni, csak édesapám már elég idős és a búcsúzásnál mindig azt mondja, hogy „Fiam, lehet, hogy utoljára találkoztunk”. Így nehéz elmenni, és tudod, hogy bármire számíthatsz… de hát sajnos ez az élet rendje… ezt el kell tudni fogadni.
Azért nem börtön, mert világkörüli úton vagy. 2019. január 10-én indultunk Angliából, 12-én már Hollandiában voltunk. Vagy például Barcelonában ébredünk, körbenézünk a városban, majd visszamegyünk a hajóra – mondhatni a szállodába –, este fél tíztől zenélünk, majd másnap reggel már Rómában vagyunk.
És képzeld el, négy és fél hónap után, ennek a világkörüli útnak New York volt a végállomása. Reggel 5-kor érkeztünk meg, direkt korábban keltem, kimentem a fedélzetre és látom, ahogy elhaladunk a Szabadság szobor mellett, majd kikötünk Brooklynban. Ráadásul nem ugrott be semmi a régi történetből…
– Pedig ott volt a híd.
– … és ott volt a híd. Fölnéztem, azt mondtam, hogy „Úristen, öt éve azon a hídon álltam, most meg itt vagyok!”. Kicsordult a könnyem. Megköszöntem a Jóistennek, hogy már nem kérek semmit zeneileg, minden megtörtént, amit szerettem volna.
– Például a Pupában is játszhatsz. Hány zenekar van az óceánjárón?
– Tizenhárom szinten 32-en vagyunk: szólisták, vonós quartet, jazz trió, három szóló zongorista, színházi és tánczenekar, valamint egy karibi zenekar.
– Gondolom, az a legjobb.
– Nagyon jó barátaim. Nekik semmi sem probléma. Egy ideig az egyikük szobatársam volt és a világ egyik legboldogabb emberét ismertem meg benne. Nagyon jó lelki barátok lettünk. De mindez nem történhetett volna meg a szüleim segítsége nélkül. Apám évekig gyakorolt velem és bíztatott minden nap, anyukám meg szeretetével segítette utamat.
