Veress Erzsi: Isten egyik legnagyobb büntetése, ha egy fotós megvakul

Veress Erzsivel 42 éve ismerjük egymást, tegeződtünk. Beszélgetésünk alatt a fotózás és a zene közti hídon sétáltunk ide-oda.

– Édesapám 1948-ban hazajött a hadifogságból és rögtön összekalapáltak, azt mondta, hogy én vagyok a „vakarék” – meséli nevetve. – Még nagyon kicsi voltam, amikor a szüleim elváltak. Apuval Gyulára költöztünk, anyu és a hat évvel idősebb nővérem Békéscsabán maradtak.

– Mikor derült ki, hogy szép hangod van?

– Körülbelül négyéves lehettem, amikor egyszer a nevelő mamával – akit imádtam, nem volt gyereke, én voltam neki az isten – vonaton utaztunk Debrecenbe. Kis bugyiban, trikóban álltam a nyitott ablaknál és énekeltem. A kupéban egy kellemes fiatalember utazott velünk. Majd azt mondta mamámnak, hogy „Tessenek tanítani ezt a gyereket, mert fantasztikus lehetőségek vannak a torkában!”. Ő nem más volt, mint Gulyás György, a Békés-Tarhosi Énekiskola alapítója.

– Emlékszel, hogy mit énekeltél?

– Katona dalokat, Karády-nótákat. Évekkel később találkoztam vele Tarhoson, de nem emlékezett rám. Írtam is erről egy kis sztorit a Népújságban. Egyébként nagyon sok kis színest írtam. Általában éjszaka fölébredtem, elővettem a jegyzetfüzetemet és valamit mindig körmöltem.

– Gondolom az oviban, suliban te voltál az egyik nótafa.

 – Az iskolában mindig énekkaros voltam. Majd a Közgébe felvételiztem, kollégiumban laktam. Egyszer a suliban rendeztek egy Ki mit tud?-ot, ahova a lányok a kollégiumból beneveztek. Borzasztó szerény körülmény között éltem: se ruhám, se cipőm, semmim nem volt. Mi több, patent harisnyám volt. Tudod milyen az? Nem?!! Ne is tudd meg soha! A többieknek már nylon volt. És képzeld, összedobták a szoknyára, cipőre, blúzra valót.

– Az a 1966-os volt?

– Az iskolait még 1965-ben rendezték, amit megnyertem, majd a városit és a megyeit is. A ’66-os országoson azért nem lettem első, mert annyira izgultam, hogy remegett a szoknyám. Visszafele a fiúk olyan dühösek voltak rám, hogy majdnem megvertek. (nevet)

A koleszból nagyon sokszor kilógtam a szomszédos FEK-be próbálni, természetesen a lányok mindig fedeztek. Amikor mindez kiderült és némi balhé kerekedett belőle, átköltöztem anyámékhoz. Mondtam is apámnak, hogy „Nem mindegy neked, hogy azt a 360 forintot kinek adod, a kollégiumnak vagy anyunak?”. Attól félt, hogy nem fogok hazajönni. Dehogynem.

– Nem akartál profi énekes lenni?

– A Ki mit tud? után Szécsi Pali zenekara, a Kék csillag hívott, de gyáva voltam… nekem csak a Sigma kellett. Palikával egyébként megosztott első helyezést értünk el a Szovjet dalok fesztiválján. 1967-ben Lipcsében és Jaltán is fesztivál elsők lettünk. Jaltán egy orosz zeneszerző komponált egy dalt, amit elvittük Pestre, hogy Tardos Péter írjon hozzá magyar szöveget, de az valahogy Mary Zsuzsié lett.

(A felvétel 1967-ben, a Madách Színházban a Szovjet dalok fesztiválján készült; a dal címe Aki egyszer rózsát ád)

– Melyik volt az a dal?

 – „Van nekem egy jó szomszédom – énekli –, sajnos éppen trombitás, ha megfújja trombitáját zeng belé az egész ház…” Amikor egyszer a Centerben fellépett, fotósként odamentem hozzá, de ő sem emlékezett rám.

– Párhuzamosan fotóztál is.

– 14 éves koromban apukámtól kaptam egy FED 4-es fényképezőgépet, de szegény rövid életű volt. Apám akkoriban vett egy zöld Pannóniát, amit én is sokszor nyúztam az udvaron. Az egyik délután egy pléden üldögéltem, lapozgattam a Le Monde-ot és ott volt mellettem a gép. Közben apu motorozott, majd én is ráültem és véletlenül átmentem rajta. „Hát akkor ennyi volt a fényképezés” – jegyezte meg. Legközelebb csak a Közgében fotóztam, ahol Túri tanár úr, a történelem tanárunk vezette az iskolai labort.

– Az érettségit követően melyik irányba akartál elindulni?

– Jó voltam töriből és magyarból, a jogra szerettem volna menni. Mire anyám azt mondta: „A nővéred sem ment egyetemre, te sem mész!” „Jó, akkor megyek fotósnak!”, vágtam rá. Belepusztultam volna, ha egy könyvelőirodában kell dolgoznom.

A Fényszövnél Ábrahám Béla bácsiéknál voltam tanuló. Akkor már önállóan fotóztam és laboráltram. A vizsga után Békésen dolgoztam egy fél évet, de nem nagyon szerettem buszozni. Egyszer, 1969 decemberében nagy szerencsémre átjött értem Demény Gyula, a Népújság fotóriportere, hogy kell neki egy laboráns az újsághoz.

– Honnan ismert?

– Tanuló koromban sokat laboráltam, retusáltam neki. Naná, hogy igent mondtam. A színház imádatom is tőle ered. Amikor elmentünk a Jókaiba, ő fotózott, én csak nézhettem.

Majd 1971 januárjában összeházasodtam Imivel, Barbara apukájával. Gyulára költöztünk apámékhoz. Akkoriban minden áldott reggel ötkor indultam Csabára és csak este értem haza, Imi pedig Szolnokra járt dolgozni, ő csak a hétvégeken volt otthon.

Szóval nem bírtam az átjárkálást. Így váltottam. Még a szülés előtt a gyulai Állami Biztosítónál voltam irodista; közben folyton kijártam a vécére sírni, mert egész nap úgynevezett „holt” kartonokat kellett sorba állítanom. Nem mellesleg a cégnél 12 Erzsébet dolgozott, engem Lisának hívtak.

– Lisa Red.

– Nem… én Veresserzsi vagyok, így egyben. Majd a főnök megkérdezte, hogy „Lisa, mi a baja?”. Elmondtam, hogy nagyon monoton munkát végzek és akkor pocakosan kitett a pulthoz. Máris izgalmasabb volt, hiszen az ügyfelekkel foglalkozhattam.

Nem sokkal később az egyik délután anyámmal ülünk és kötögetünk otthon, majd hirtelen azt érzetem, mintha hasba vágtak volna. „Jaj, Istenem, bepisiltem!”…

– Megindult...

– Megindult a szülés. A kórházban azt mondta a főorvos, hogy nem szabad több gyereket szülnöm. „Ja!”, mondtam neki. Majd jóval később – 13 évvel később – már Fannival voltam várandós. Akkoriban a Népújságnál heten voltunk egyszerre állapotosok. A főszerkesztő, Enyedi G. Sándor azt mondta, hogy „Sorba fogtok állni az antibébi pirulákért!”.

– Ezt hallottam. Akkor kérdezte meg Nemesi Lacitól is, hogy „Ugye te nem akarsz elmenni szülni?”.

– Igen… és ekkor már azt mondta ugyanaz az orvos, hogy „Elég vén vagy ahhoz, hogy császárral szülj.” Úgy volt, hogy Fannit császárral szülöm, csakhogy másfél hónappal hamarabb jött. Azt mondta, hogy „kopp-kopp-kopp”.

Visszalépve, 1973 decemberben Barbival eljöttünk Gyuláról. Először a Tüzelés Technikai Vállalatnál voltam titkárnő. Na… én meg a titkárnő… Ha rossz kedvem volt, úgy elküldtem a fenébe az embereket, hogy csak úgy csattogott. Végül 1975 júniusában visszamentem a Népújsághoz.

Galéria

– Csak 1992-ben mentél át a Napi Délkelethez. Emlékszem, mert már akkor tanuló voltam és figyeltem a városi mozgásokat.

– Engem nagyon összezavart a rendszerváltozás körüli cirkusz. Nekem senki ne mondja meg, hogy kit köpjek le… ha nem bántott, én biztos, hogy nem fogom. Akkoriban már olyan enervált voltam, hogy egyszer átmentem a piros lámán is. Éreztem, hogy baj van. A pszichiáter azt mondta, hogy „Erzsi nem kell, hogy a világ összes baját magára vegye!”. Majd egy évig táppénzen voltam. Amikor visszamentem, egy kolléga lekommunistázta az egyik képriportomat… na akkor azt mondtam, hogy „Csókolom!”, és átmentem a Délkelethez.

– Amikor 1994-ben megjelent az első könyved a városról, valaki azt mondta, hogy „Veress Erzsi világvárost csinált Békéscsabából!”.

– Ez az én Békéscsabám! Az objektíven keresztül szubjektíven fogalmazom, mert azt csak én látom.

– Mikor ezt az interjút egyeztettük, azt mondtad, hogy megvakultál, miközben nem látszik. Mármint úgy beszélgetünk, mintha valóban semmi sem történt volna a szemeddel.

– 5-6 éve Barbara azt mondta az egyik képemre, hogy „Anya, ez életlen!” „Micsoda?” „Nem látod?” „Hát nem.” És akkor letettem a gépet. Közben azt vettem észre, hogy nem látok a jobb szememre. Ráadásul mindig azzal a szememmel fotóztam. Majd kiderült, hogy nagyobb a baj. Elmentem Szegedre, ahol megállapították, hogy totál rossz a jobb szemem.

(Cowboy kalap, harangszárú nadrág, Renault – Forrás: Veress Erzsi)

– Mi volt a diagnózis?

– A látóidegek elhaltak. Ez nem makula degeneráció, nem szürke hályog, hanem kívülről megvastagodott a szaruhártya, ami magában indokolja azt, hogy nem látok.

– Szerinted melyik a legfontosabb érzékszervünk?

– Egy több milliós hallókészülékkel még lehet jól hallani, de nem létezik olyan műszer, ami segítene a látásban. Isten legnagyobb büntetése rajtam, hogy megvakultam. Foltokat látok és csak méteren belül ismerem fel az arcokat. Hogyha elkóricálok a városban, és ha valaki rám köszön, szerencsére általában a hangjáról megismerem. Maximum azt mondom neki, hogy „Gyere közelebb!”.

***

Erzsi jelenleg az önéletrajzi könyvén dolgozik.

Általában éjszaka támadják meg az emlékek.