– Aki ismeri itt Békéscsabán a diákságnak ezt a különleges eseményét, az jól tudja, hogy mivel jár, azonban mindig felbukkannak újdonságok. Olyan eddig még nem volt, hogy a stábok a békéscsabai temetőkbe látogatnak el és sírokat tesznek rendbe. Honnan jött ez az ötlet?
– Herczeg Tamás barátom ötlete volt, hogy találjunk olyan közösségi feladatot a diákpolgármester-jelölteknek és a kampánystábjaiknak, amellyel közben jobban megismerhetik a várost. Békéscsaba több temetőjében vannak olyan sírhelyek, amelyekben ismert békéscsabai személyek, vagy háborús áldozatok nyugszanak. Arra gondoltunk, hogy ezeket a sírokat tisztítsák meg, tegyék rendbe a diákok. Szerintem nagyon szépen meg is oldotta mind a hét iskola ezt a feladatot. Emellett az elhunytakról egy-egy esszét kellett írniuk, tehát fel kellett térképezniük az életútjukat, a Békéscsabához való kötődésüket, a szakmai múltjukat. Harmadik feladatként pedig kellett egy megemlékezést tartaniuk a felújított sírhely mellett.
– Ez újdonság volt, de természetesen a hagyományos elemek is megmaradtak. GarabonCity ezúttal a Szent István téren épült fel, gyakorlatilag belakták a fiatalok a főteret.
– A GarabonCity kifejezést – az elmúlt három évtized tapasztalatai alapján – nem alkalmaznám a Szent István téri standokra, rendezvényekre. A valódi GarabonCity az egy bentlakásos történet volt, egy teljesen elszeparált, külön város volt, ahol 0-24-ben ott voltak 4 napon keresztül a fiatalok. Egyébként az Andrássy úton indult a City története. 1997-ben volt egy spontán útfoglalás az Andrássy úton, amikor egyik este az iskolák sorban sátrakat állítottak, és oda kiköltöztek. Lényegében az ő igényük, spontán megnyilvánulásuk adta azt az ötletet, hogy a következő évtől ezt szervezett keretek között valósítsuk meg. 1998-ban egy relatíve zárt területen, a jelenlegi Csaba Center akkor még üres helyén, egy telken csináltuk meg a City-t. Utána elkezdődött a bevásárlóközpont építése, így új helyet kerestünk. Optimális területnek bizonyult az akkori Elektroház mögötti rész, ahol volt két sportpálya és egy zárt terület. Ez körbe volt kerítve, infrastrukturálisan ki volt építve, ott tehát szintén 0-24-ben lehetett létezni, programokat csinálni. Akkor még a fáklyás felvonulást is oda vittük ki, ott volt a rendezvény nagyszínpada, ott voltak a nagykoncertek, ott volt az összes közösségi program. A városközponttól el volt szeparálva az a rész, így a lehető legkevesebb embert zavart. Akkor nemcsak napközben, hanem éjszaka is nagyon sokan kint voltak, ami ma már teljesen elképzelhetetlen. Más a diákok és más a fiatal DÖK-segítő pedagógusok hozzáállása is, mint akkoriban volt… Több éven keresztül ott voltunk, szerintem egyébként ott volt a legideálisabb helyünk. A City és a rendezvény szellemisége talán akkor volt a csúcson. Utána próbálkoztunk több helyszínnel, ilyen volt a liget, az akkori ifiház és a könyvtár közötti terület, majd a főiskola környéke és a városi sportcsarnok – ahol a nagyrendezvényeket tartottuk. Az ottani programsort egy idő a koronavírus-járvány szakította meg. A Covid utáni első évben, amikor újra megrendezhettük a Csabai Garabonciás Napokat, nem akartuk azt megkockáztatni, hogy egy relatíve kis térben rengeteg diák legyen egy héten keresztül összezárva. Akkor úgynevezett „steril City-t” rendeztünk, visszatértünk a régi standos, faházas felálláshoz, amit a Szent István téren valósítottunk meg – ez folytatódik az idén is.
– A Covid csak egy része talán a változásnak. A biztonsági igén, ami egyre inkább beszorította a programokat a főtérre, vagy mi lehet még az oka, hogy a 0-24-ben gondolkodást más váltotta fel?
– Korosztályi és társadalmi sajátosság is, ami történt. Egészen mások a mai tizenévesek, mint voltak mondjuk a ’90-es években. Most nem akarok ilyenekkel jönni, hogy ’92-ben nem lehetett telefonos feladatokat kiadni, mert akkor volt 10 jelölt, és a 10 jelöltből egynek se volt még mobiltelefonja, sőt, a családban sem. Teljesen más típusú kommunikációs lehetőségek voltak, teljesen más viszonyok. Akkoriban lehetett kifejezetten olyan feladatokra építeni, amelyeket közösségben, csapatban kellett megoldani, egymással és a felnőttekkel való személyes kommunikáció útján. Akiket egyébként futva, kerékpáron, buszozva… valahogyan el kellett elérni. Nem az volt, hogy az okostelefonba beütök bármit a keresőbe, és 3 másodperc múlva kidob valamit, akár a helyes választ. Ez is rendkívüli módon átalakult, másrészről azt látom, hogy a ’90-es években egészen elképesztően nagy szabadságvágy volt a tizenévesekben. Nem azt mondom, hogy egy második hippi időszak volt, de nagyon intelligens, nagyon értelmes fiatalok jelentkeztek, tele kreatív ötletekkel. Nem mintha most nem olyanok lennének a jelöltek, csak most teljesen más dolgokban vannak kiművelve. Korábban úgy jöttek, hogy egy-egy megbeszélésre, eseményre hozták magukkal a könyveket, amiket éppen olvastak – szépirodalmat, verseket. Teljesen más volt az érdeklődési körük. Ők kifejezetten azt szerették a rendezvényben, hogy ez egy rendkívül tág keretet biztosító esemény volt a saját freedom-érzésüket, szabadságvágyuk, kreativitásukat, innovativitásuk megélésére. Ezeket a kereteket folyamatosan feszegették. Érdekes módon a mostani tizenévesek éppen ellenkezőleg, folyamatosan megpróbálják szűkíteni a kereteket. Hogyha mi adunk egy területet, hogy ebben a területben gondolkodjatok, akkor nem azt mondják, hogy jó, jó, de nekem nagyobb tér kell, hanem azt mondják, hogy jó, jó, de ezen belül mondjátok meg, hogy akkor mégis hogyan kell nekem működnöm. Merre mehetek? Nem akarok minden irányba menni, mondjátok meg, hogy merre kell. Nekem is középiskolás korú a fiam, ugyanezt látom az ő osztálytársain, baráti körén is – ez ma egy korosztályi sajátosság. Ma a szülői gondoskodás is sokkal óvóbb, sokkal fegyelmezettebb, mint volt a ’90-es években. A pedagógusok pedig ugyanígy azt várják, hogy minden apró részletet mondjunk meg, hogy milyen irányba menjen a kampánya, a rendezvényének a lebonyolítása.
– Változott-e a diákpolgármesteri cím presztízse az évek során?
– A presztízse nem változott, sőt, talán még erősebb, még intenzívebb a jelöltek részéről az igény arra vonatkozóan, hogy ott legyenek az első három helyezett között, hogy polgármester vagy alpolgármester legyen. A mostani fiataloknak a siker megélése, a győzelem fontosabb, mint a korábbi korosztályoknak volt. Az előzőeknek is fontos volt, de valahogy hozzájuk el lehetett viszonylag egyenes úton juttatni azt az üzenetet, hogy te nagyon jó vagy, jó vagy valamiben, kiváló vagy. Ha megteszed azt, ami a tőled telhető legtöbb, önmagaddal elégedett leszel akkor is, ha nem első, második vagy harmadik helyen végzel. Most azt látom, hogy a sikernek a legfontosabb fokmérője az maga a helyezés, mint a sportban. Ezt egy idő után a nyertesek vagy ki tudják használni, vagy nem. Speciel most olyan éven vagyunk túl, amikor a tavalyi nyertes, a Mesi abszolút ki tudta használni. Nagyon intelligens, talpraesett, sokoldalú személyiség, aki élt azzal, hogy diákpolgármester volt. Rengeteget dolgozott, rengeteget szerepelt ebben az évben. Voltak nyilvánvalóan az elmúlt időszakba olyan diákpolgármesterek is, akik megnyerték, és azt mondták, hogy jó volt, jót szórakoztunk, és akkor különösen nem tett bele már munkát a következő egy évben.
