Fekete Péter: Mindenhova el fogjuk juttatni a kultúrát!

A közelmúltban Békés megyébe látogatott Fekete Péter. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkárát jól ismerik a békéscsabai lakosok, hiszen évekig vezette a Békéscsabai Jókai Színházat. A 7. Tv Aktuális című műsorában Fekete Péterrel Szabó Rita műsorvezető beszélgetett.

 

– Hogyan gondol vissza a városra, és az itt eltöltött évekre?

 

– Jó hazajönni. Amikor kineveztek kulturális államtitkárnak, akkor az első utam a Szarvasi Vízi Színházba vezetett, ahol a nyári program sajtótájékoztatóján vettem részt. Ez nemcsak szimbolikus jelentőségű, üzenetértéke is van, hiszen a szakmai gyökereim békéscsabaiak, innen vittem tovább.

 

Ön nagyon sok területen szaktekintélynek számít. Leginkább a cirkuszművészet és a színházművészet területén. Számos külföldi tapasztalatra is szert tett, ezeket hogyan tudja itthon hasznosítani?

 

– A színházművészet egy olyan különleges művészeti ág, amely az előadó-művészetnek és általában a művészeteknek szinte minden ágát felvonultatja. Gondoljuk csak meg: ahhoz, hogy egy színházi produkciót létrehozzunk, ismernünk kell az irodalmat, a képzőművészetet, de benne van a zene, ott van a tánc és maga a színházművészet is. Emellett ott van a videotechnika, és jóban kell lenni a közművelődéssel, hiszen a közművelődési tapasztalatokon keresztül lehet eljuttatni a színházi előadás tartalmát a nézőkhöz. A színház egy integráló művészeti ág. Ezt a kulturális államtitkári feladatom ellátásánál jól tudom hasznosítani. A külföldi tapasztalatok nagyon érdekesek, hiszen a cirkuszművészet területén Magyarország világviszonylatban is vezető szerepet játszik. Akárhova mentem a világban, úgy tekintettek ránk, amikor cirkuszművészeti közegbe kerültünk, hogy a magyaroknak több mint 100 éves hagyományai vannak ebben a művészeti ágban, és a modern művészetekben is kiveszik a részüket. Általában kultúr-nemzetként néznek ránk, és ez is volna a célunk, hogy a kultúra terjesztésével bebizonyítsuk, a magyar emberek a világ egyik legkiműveltebb emberfői.

 

Színházi rendezőként, illetve színházigazgatóként egy fáradhatatlan, nyüzsgő embernek ismertük meg Önt. Honnan ez a sok energia? Mi hajtja Önt?

 

– Valóban, ha az új életformámra gondolok, meg kell tanulnom az államigazgatásnak a félkatonai rendszerét, a szigorú szabályokat. Államférfiúként egy picit máshogy kell viselkedni, mint egy bohém művészemberként. De a saját arcomat nem fogom tudni letagadni. Ugyanolyan ember vagyok, mint akit 8 éven keresztül itt Békéscsabán megismerhettek az emberek. Valószínűleg továbbra is a sikerből tudok majd táplálkozni. A taps éltet, és az, hogy a környezetemben lévő alkotó emberekben megtaláljam az értéket, és kifejtsem ebből azt, hogy az mitől tud a társadalom számára hasznossá válni.

 

 

Ön a színházi háttérszakmákat is felkarolta, előtérbe helyezte, amelyet ezután több magyarországi színház átvett. Honnan jött az ötlet, miért volt fontos ez az Ön számára?

 

– Az élet minden területén fontos, hogy hátranézzünk, és aki a munkánkat segíti, azt megbecsüljük. Gyakran elmondjuk a Békéscsabán a Jókai színházba megrendezett Magyar Teátrum Gálán is, hogy a kőműves nézzen hátra, és köszönje meg a segédmunkásának, aki megkeveri számára a maltert. Az autószerelő köszönje meg az inasnak, hogy a kezébe adja a kulcsot. A sebészprofesszor köszönje meg, legyen szíves a mellette álló nővérnek, aki a kezébe adja a szikét. Talán ugyanebből az analógiából a színpadon álló emberek köszönjék meg a segítségét azoknak, akik nem láthatóak, akik nincsenek a reflektorfényben, akik hátul, a színpad mögött végzik mindennapi munkájukat. Ez a kultúra minden területére érvényes. Vannak olyan szerepkörök, amelyek a reflektorfényben vannak. Akkor tudjuk jól elvégezni a munkát, ha a háttérben az éppen aktuális feladatukat elvégzik, akiknek az a dolguk.

 

A színházból pár éve átkerült a cirkusz világába, cirkuszművészet területére. Mi előzte meg ezt a váltást?

 

– Nem volt könnyű a váltás, mert eszem ágában sem volt elhagyni egy olyan fantasztikus alkotóközösséget, és egy olyan fantasztikus közönséget, mint amilyen Békéscsabán volt. De vonzott az a lehetőség, hogy megépíthetjük Európa legkomolyabb cirkuszművészeti központját, amely nemcsak a magyar nemzeti előadó-művészetnek, hanem Európának ezt a különleges ágát is kiszolgálja. Erre én felkérést kaptam, lehetőséget kaptam. Nem titkolom azt sem, hogy amikor az államtitkári pozícióra felkértek, továbbra is az lebegett a szemem előtt, hogy ebből a pozícióból az előadó-művészetet, a színházművészetet és a cirkuszművészetet erősebben meg tudom tolni, erősebben tudom pozícionálni. Persze a feladatköröm az most sokkal szélesebb. Nyilvánvaló, hogy a könyvtári szakmával, a közművelődési szakmával, a levéltárakkal, a zenével, az irodalommal ugyanolyan szinten, ugyanolyan figyelemmel és ugyanolyan felelősséggel kel foglalkoznom. De nem kell eltitkolnom, hogy én az előadó-művészetből jöttem, ide fogok visszajönni. Kifejezetten kértem miniszter urat, hogy azt a pozíciót, ahonnan én a cirkuszból eljöttem, hadd tartsam fenn, és oda én visszamehessek akkor, amikor befejezem majd ezt a munkámat. Tehát a tevékenységemnek jelentős része azért erre a szakterületre fog koncentrálódni.

 

A Fővárosi Nagycirkuszba a világ minden tájáról érkeztek már művészek és fellépők. Mitől vonzó a külföldieknek a Fővárosi Nagycirkusz?

 

– Egy jó alkotóközeg Magyarország. De induljunk ki abból, hogy mitől jó a Békéscsabai Jókai Színház. Attól, hogy egy fantasztikus alkotóközösség. Attól, hogy befogadó alkotóközösség. Hogy a helyi zenészeknek, a helyi irodalmároknak, a helyi képzőművészeknek találkozási helyet tud biztosítani. Attól, hogy bárki, aki a világból, Erdélyből, határon túlról, vagy Budapestről művészként ideérkezik, egy befogadó és inspiratív közösséget talál. Ettől tud ez egy jó közeg lenni. A Fővárosi Nagycirkusz is ettől egy jó közeg. Hogyha valaki Oroszországból, Kínából, vagy Amerikából ideérkezik, akkor azon túlmenően, hogy a műsorszámát bemutatja, egy olyan közeget talál, ahol inspiráltan újabb műsorszámokat tud elkészíteni. 5 hónapig, 6 hónapig élnek itt nálunk a külföldi művészek. Nem mindegy, hogyan mennek tovább. Nem mindegy, hogy azt a műsorukat, amit idehoztak, tovább tudják-e fejleszteni. De ehhez az kell, hogy egy olyan zenekar, egy olyan fénytechnikai stáb, egy olyan hangtechnikai stáb, egy olyan videostáb álljon a háttérben, amely segíti az ő munkájukat. Nagyon büszkék lehetünk, hiszen a Fővárosi Nagycirkuszban azok a videotechnikus fiúk dolgoznak, akik itt Békéscsabán végeztek. Akik itt a Jókai színházban tanulták meg ezt a szakmát. A Fővárosi Nagycirkuszban gyakran olyan színészek vezetik a műsort, olyan színészek szerepelnek, akik a Békéscsabai Jókai Színházban tanulták a szakmát. Tehát Békés megye már megint példaként állt elő Magyarországon valamivel.

 

Azt tudjuk, hogy a színházból a cirkusz világába, a cirkusz világából pedig a kultúrpolitika világába csöppent. Milyen élmények vannak eddig ezen a területen? Illetve mik az elsődleges tervek, amelyek Ön előtt állnak?

 

– Először a háttér intézményrendszert, és magát a minisztériumot kell átlátnom, és megreformálnom. A minisztériumban elsődleges célom, hogy a művészeti osztályt, az előadó-művészeti osztályt felépítsem. Nem volt ilyen osztálya a kulturális tárcának. A színházművészet, az előadó-művészet, a zene területén szinte nem voltak munkatársak, akik elvégezték volna azokat a feladatokat, amelyeket célul tűztem ki. A másik fontos szelet, hogy a különböző ágazatoknak a képviselőivel, nemcsak a vezetőkkel, hanem az alkotóival is leüljek beszélgetni. Megértsem, hogy mik az ő problémáik. Áttekintsem, hogy melyek azok a területek, amelyeken tüzet kell oltani, és melyek azok a területek, amelyekben nem is tudjuk, hogy európai viszonylatba mi milyen jól állunk. Talán a harmadik lesz az, hogy meg kell kérnem az intézményvezető társaimat – akik közül jövök, akik az én kollégáim –, hogy közösen tekintsük át, hol vannak a mi munkánkban tartalékok. Ne csak arról szóljon a beszélgetés, hogy az állam tud-e több forrást biztosítani a kultúra számára, hanem nézzük át, hogy azokat a forrásokat, amelyeket közpénzből a kulturális szféra kap, a legjobban tudjuk-e felhasználni. Közösen jelöljük ki a célokat, válasszuk jó erősen külön, hogy melyik az a magas művészet, amelyre nagyon oda kell figyelnünk. Hiszen világhírű, példakép értékű művészeink vannak, őket támogatnunk kell. De kérem, könyörgöm, ne feledkezzünk meg a kétegyházi utolsó utcában lévő fiatal srácról sem, aki önszántából nehezen találja meg az utat a Jókai színház felé. Nekünk kell azt az utat megmutatnunk. Fel kell térképeznünk Magyarországnak a legkisebb falvait, tanyáit is, és meg kell találnunk, hogy abból a tanyából hogyan tudjuk motiválni az ott élő családot arra, hogy a kultúrának valamelyik szeletét ő is szippantsa magához. Nekünk kell kitalálni, melyik lesz az a szelete a kultúrának, amelyik őt meg tudja szólítani. A komolyzene? A múzeum? A színház? A színháznak melyik szelete? Nagyon nagy a felelősségünk, és nagyon nagy a kötelezettségünk. A legkönnyebb a gimnáziumból átcsalni a diákokat a Jókai színházba. Ott vannak a szomszéd utcában, különben is jönnének. De mi van a 80 kilométerre, Biharugrán élő srácokkal? Azokért kiküldünk egy buszt, meg fogjuk szervezni, hogy ők hogyan fognak ideérkezni? Vagy eljuttatjuk őhozzájuk a kultúrának a különböző rétegeit? Kortárs táncot fogunk tudni nekik mutatni? Szóval ebben kérem az intézményvezetők együttműködését majd. Elkezdődött ez a munka. Elkészítjük Magyarország kulturális térképét, és mindenhova oda fogjuk juttatni a kultúrát.

 

Többször nyilatkozta már, hogy cirkuszi központot szeretne felépíteni. Hogy áll most ez a terv? Elmondta, hogy a cirkuszi pozíció ugyanúgy megmarad az életében.

 

– Kettős a feladat. Egyrészt egy tartalmi megújhodás, másrészt egy infrastrukturális megújhodás. A tartalmi megújhodással jól állunk. Európában vezető szerepünk van abban, hogy ennek a művészeti ágnak az átértékelését, az újragondolását vezetni tudtuk. Cirkuszpedagógiai programjaink vannak. Kiemeltük ezt a művészeti ágat az olcsó, népszerű szórakoztatás kategóriájából, és az üzenetet közvetítő, a társadalmi kérdéseket feszegetni tudó, a három generáció – az egészen kis gyerek, a szülő, és a nagyszülő – együttes bevonását lehetővé tevő kulturális színtérré tudtuk tenni a cirkuszművészetet. Ebben elől járunk, hozzánk jönnek Moszkvából, Szentpétervárról és Párizsból eltanulni, hogy ezt hogyan csináljuk. A tervezési feladatokkal is jól állunk, hiszen tudjuk, hogy milyen cirkuszt szeretnénk: hogy az új cirkuszközpontban majd legyen egy nagyon komoly iskola, legyen benne múzeum, legyen benne egy kutatótár, legyenek ebben közösségi terek. Most már látjuk, hogy a cirkuszpedagógiai programokhoz milyen terekre van szükség. Egyetlen dolgot nem tudunk, hogy hol fog állni ez az új épület. Budapesten nagyon nehéz kijelölni egy 15 000 m2-es központi helyen lévő szabad területet. Nagyon nehéz megtalálni egy olyan épületet, amelyet le lehet bontani azért, hogy oda föl lehessen húzni egy cirkuszt. Ennek a kutatási folyamatnak a kellős közepén vagyunk. Munkatársaim folyamatosan térképezik fel a várost, és a kormány elé tárunk különböző variációkat, aztán a kormány bölcs döntésére bízzuk, hogy rábökjön a helyre, és azt mondja: itt lesz a cirkusz. Én abban bízok most, hogy államtitkárként egy picit kormány közelebbi pozícióba kerültem, hogy talán erőteljesebben tudom irányítani azt, hogy ez a döntés megszülessen.

 

Itt a nyár, indul a vitorlásszezon. Ha jól tudom ez a szabadidős tevékenység közel áll Önhöz. Emellett a sok feladat mellett lesz idő egy kis kikapcsolódásra, pihenésre?

 

– Most arra vágyom, hogy innen kirohanhassak Szanazugba, és belecsobbanhassak a Körösbe. Hogy hajóra tudok-e szállni, azt nem tudom. Az elmúlt időszakban nagyon kevés idő volt erre, és azt gyanítom, hogy az államtitkári feladattal ez még inkább meghiúsulni látszik. De az embernek akkor kell a munkát elvégeznie, amikor szükség van rá, és aztán majd lesznek nyugdíjas évek, amikor sok időnk lesz arra, hogy állítsunk a vitorlán, és kivárjuk a jó szelet.

 

 

 

Megosztás:

Címke: , , , ,