Vallomással kezdem: félig vagyok csak digitális bennszülött. Na nem mintha röstellném! A kora 90-es évek termékeként láttam meg a napvilágot – tehát nem porból lett levesként, mint Lovasi András hatvanhét nyarán –, szóval nekem még kijutott „a jóból”, már amennyiben a jó a walkmant, a VHS-t, a bálna Mercit vagy többek között a Han Solo-könyvsorozat nem hivatalos, hazai szerzők által álnéven írt folytatásait jelenti. (Az utolsó néhány tényleg jobb, mint a Brian Daley-féle licenszelt!)
Fekete gyöngyszemek! (Fotó: D. Nagy Bence/behir.hu)
Ha nem is muzsikus, de muzsikás családból származom. Valamilyen hangszeren mindenki tanult, a zene tehát mindig körülvett bennünket, mi több – hogy megint ideidézzem a Star Warst, mint József Attila szelleme Horger Antalt (Such kolléga szerint én vagyok az, akinek mindenről AZ jut az eszébe, ahol AZ=Star Wars) – nemcsak körülvett, de át is járt bennünket, mint Yoda mestert az Erő. Valami mindig szólt valahonnan, hol a magnóból, hol a walkmanből, hol az autóból. Rendszerint a The Police (még mielőtt Sting kilépett volna a rendőrség kötelékéből), a Koinonia, a Kispál, Joe Cocker, de a Pajor Tamás fémjelezte Amen is. Jött aztán a CD-korszak, majd az MP3, aztán a YouTube és mostanában persze a Spotify. Nem állítanám, hogy a technikai fejlődés ezen része ördögtől való volna, pedig egyesek már a kazettáról CD-re váltást is a zenehallgatás Csernobiljaként élték meg, nem is beszélve az MP3-as sűrítésről, ami sokak szerint „megölte a zenét”. És hát hol volt már akkor a bakelitkorszak, melynek szerencsétlenebb sorsú egyedei hagyatékként padlásokon osztoztak szűkös négyzetmétereken a patkányürülékkel, a szerencsésebbje meg gondos gazdák gyűjteményében várakozott jobb napokra. Ezek a jobb napok aztán szépen eljöttek.
Persze tévedés lenne azt hinni hogy a műfaj teljesen eltűnt volna, ahogy a kazettás hi-fik sem robbantották fel magukat – à la Mission: Impossible –, csak mert a compact disc szebben csillogott. A nagy fekete lemezek végig ott várakoztak a kollektív tudattalanban, mint az Egy Gyűrű a Köd-hegységben, és milyen jól tették. Én viszonylag későn (de még épp időben!) fedeztem fel magamnak ezt a csodás hordozót, amiben egyrészt a nyilvánvaló anakronizmusa a megkapó, másrészt természetesen a hangzás. Friss felhasználóként persze nem bírok több százezres lejátszóval, sem audiofileket ríkató hangrendszerrel, de szűkös keretek között azért megpróbáltam berendezni a magam kis bakelitszentélyét. És hogy honnan ez a friss szerelem? Eredetileg motorra gyűjtöttem, de a feleségem megtiltotta (mondjuk jogsim sincs hozzá), úgyhogy maradt a „kis testi hibás álmok” megvalósítása. Ez irányú elfajzásomat néhány munkatársam is patronálja – meglepődtem, közülük hányan gyűjtők –, Bere kolléga például tisztességes dílerként szállítja a kiválóbbnál kiválóbb lemezeket. De engem sem kell félteni!
Német hang- és rendes mérnökök révén. (Fotó: D. Nagy Bence/behir.hu)
„Nincs olyan kereslet, amire ne alakult volna már legalább harminc Facebook-csoport” – szól a dakota közmondás, és hát én is hamar rátévedtem erre az aknamezőre. Aknamező, mert az ember nem tud annyira óvatosan lépdelni, hogy ne akadjon rögtön az első néhány méteren olyan portékára, amit ne akarna azonnal a gyűjteményébe fogadni. Szóval, elindultam ezen az úton, és – Arany Jánosul szólva – ki tudja hol állok meg? Most is a Reggatta de Blanc lemez szól. És olyan jól szól, hogy aztán a The Doobie Brothers jön, aztán a Creedence, aztán egy kis HBB, aztán az Eagles, aztán...
***
Ui.: nemsoká bakelit börze Csabán, ott tali!
