Mindebben a legcsudálatosabb, hogy semmi köze az agyoncsépelt retro-mozgalomhoz, hiszen úgy 2000 körül, 14 évesen gyűjtővé vált, amikor már ciki volt a bakelit. Akkoriban az egyik Dj haverja például azt mondta neki, hogy „Jó neked Joci, mert a te zenéd olcsó, míg az enyém drága”. Ez részint igaz volt, mert az ezredforduló tájékán baromi olcsón lehetett az antikváriumokban hozzájutni a fekete korongokhoz.
Zenei étvágya határtalan – a magyartól a külföldin keresztül az űrzenéig mindent meghallgat. Leginkább azonban a klasszikus rockmuzsikáért rajong; nála az első három legjobb zenekar a Queen. Egyszer előfordult, hogy kissé hamiskásan eldúdoltam az egyik Queen szám gitárszólójának a spanyolos előfutamát, amelyre nyomban rávágta, hogy az x lemez, A oldal 2-es daláról van szó. (Természetesen a kiadási évet is tudja; illetve azt is, hogy Brian May milyen húrokat használt.)
– Történetesen emlékszem, legelőször 2006. december 30-án, a néhai Spátenben találkoztunk; a zenegépben épp egy Queen-nóta ment.
– Igen… és mesélted, hogy voltál a ’86-os budapesti koncerten, ahol én még nem nagyon lehettem ott, hiszen abban az évben láttam meg a napvilágot.
– Miért éppen Queen? Hiszen a ’90-es években voltál tinédzser, akkoriban például az Oasis nagyot futott.
– Meghallgatom azt is. Sőt, a Wonderwall záró zongorafutamait hallgatva mindig azt érzem, hogy itt most valaminek vége van. Korszaknak? Zenének? Nagyon sokrétű zenét hallgatok: még David Guettának is van olyan száma, ami tetszik.
– Juj! De sokkal jobban szereted a klasszikus rockot: Purple, Zeppelin, Uriah Heep stb.
– Kimondtad a szót: klasszikus; a többi van és kész. Imádom a Grand Funk Railroadot is, amely Amerika válasza volt a Cepkónak. A Grand Funk Railroad Slamó kedvence is volt.
– Honnan ez a rockszeretet?
– Még óvodás voltam, amikor kijött a Terminátor 2. című film, amelynek az egyik nótáját a Guns N’ Roses írta. Ez a dal akkoriban éjjel-nappal ment az MTV-n. Akárcsak Slash, én is felvettem egy kalapot, egy cigi alakú dolgot toltam a számba és egy gitárszerű tárggyal felálltam az ágyra. Amúgy ez a rengeteg lemez zömmel apai örökség. Majd jött egy Scooter-korszak is…
– Hujjuj! Azt ma már ugye tagadod?
– Nem feltétlen, mert tőlük is van egy bakelitem. Később a nővérem megismerkedett a leendő sógorommal, Janival, aki hozott egy pár Pokolgép kazettát, amely nyomban visszarántott a rock örvényébe.
– Nekem is megvolt az első Pokolgép lemez, amely természetesen 1986-ban jelent meg.
– Bizony, nagyon jó lemez. A nagybátyám nagyon megörült a rocknak, mondta is, hogy „Végre nem azokat a német idiótákat hallgatod!”. Imádom a Doors-t is. Húúú… szegény apukámnak beletöröltem az egyik Doors kazettájába – ezt sose mertem neki elmondani. Úgy 2000 körül kaptam apu öccsétől az első Queen korongot, mégpedig a ’84-es Works-t. Majd úgy tettem fel azt a lemezt, hogy jó, akkor nézzük, mit tud ez az ember. Aztán még aznap vagy hússzor végighallgattam. Először a Radio Ga Ga és az I Want To Break Free tetszett meg, majd a többi. De kaptam lemezt Nó nagynénémtől és a feleségemtől is... Anyukám viszont nem annyira örült a szenvedélyemnek, de kénytelen volt engedni...
– Nemrégiben láttam az Elton Johnról készült mozit. Egy csomó számot nem ismertem, de ugyanaz a stílust játszotta, mint a Queen.
– Azért valljuk be, Freddie mellett Elton egy kis ministráns fiú. Egyszer mondta is neki, hogy „Kedvesem, nem mi találtuk ki ezt a biszexuális stílust, de mi fogjuk tökélyre vinni!”. Majd az első saját Queen bakelitemet a Borozóval szemközt működő lemezboltban vásároltam, és ez volt a Hot Space.
– Ma már hány lemezed van tőlük?
– 50 darabkislemez; és az óriás doboz – mutat rá, ahol a nagyméretű hanghordozók vanna – még nincs tele. Ennek a lemeznek, a Scandal '12-nek van egy érdekessége: az A oldalon muzsika van, míg a B-re rá van gravírozva az aláírásuk.
– Mennyi 30?
– Csak 18.
– Nekem az utolsó lemezem tőlük a vonatos.
– A Breakthru.
– Amit a Bikini…
– Amit a Bikini Super Marióstúl lemásolt. (Tovább böngészem a lemezeket.)
– És íme a napokban újfent elhíresült Nirvana borító…
– Ma már biztos, hogy kitakarták volna a képet, ahogy most én, nehogy megvádoljanak gyermekpornográfiával. És látod, kék színű a lemez.
– A nyolcvanas években a szovjet Kálágok újságok hátsó zsebében voltak ilyen kék kislemezek.
– Igen, hallottam. A Beatlestől az egyik kedvencem az Abbey Road. De bevallom, egyetlenegy Queen lemez, első meghallgatását követően sem éltem át akkora katarzist, mint amikor a Beatles Bors Őrmesterét először hallottam. Ahogy elkezdődött, üvölteni tudtam volna… annyira hihetetlen volt.
– Mindegyik Queen tagnak a Beatles volt a kedvence. A full bakelit-korszakban még az is klassz volt, hogy a zenén kívül több képzőművészeti ág is kapcsolódott hozzá: grafika, fotó.
– Sőt, mióta újragyártják, egy-egy friss album vásárlását követően érzem a nyomda illatát… És hát a zene dinamikája is más. Például – még mindig a Queenről beszélünk – 1977-es News of the World album első száma, a We Will Rock You CD-n hallgatva sosem lesz olyan, mint bakeliten. (Közben a lemezbörze kellős közepén csatlakozik hozzánk kis Joci is, a hóna alatt egy Vuk és egy Bambi dolgozattal.)
– Megesik, hogy harcoltok a lejátszóért?
– Soha. Digitálisan hallgatjuk a zenéket, mert nem akarom, hogy kopjanak a lemezek.
***
PS.: Milyen érdekes világ volt, amikor a hatvanas-hetvenes években még jobban fogyott a lemez, mint a kifli… Illetve egy amerikai srác azt mondta „Este megyek Doorsra”… nem tudva, hogy tulajdonképpen részese lesz a rocktörténelemnek – amely mint tudjuk, ismétli önmagát.
