– Gratulálok az elismeréshez. Hogyan fogadta azt, amikor megtudta, hogy a díjazottak között van?
– Nagy örömmel. Nem számítottam rá. Egyébként az ember, pláne, amikor nyugdíjas, nem az elismerésért, hanem valamilyen módon önmaga miatt is dolgozik, hogy az életének értelme legyen. Azt hiszem, az életben maradás egyik fontos feltétele, hogy legyen dolga az embernek.
– Ha visszatekintünk, láthatjuk, hogy gyakorlatilag az egész életét a közművelődésben töltötte. Hogyan indult el az irányba?
– Történelem-földrajz szakosként kezdtem a Debreceni Egyetemen. Harmadik szakként fel lehetett venni népművelést, néprajzot, én a népművelés mellett döntöttem, és nagyon örülök, hogy így tettem. A megyei tanács ösztöndíjasa voltam egyébként, akkor ezt társadalmi ösztöndíjnak nevezték. Amikor hazakerültem Békéscsabára, Békés megyébe, és választanom kellett, hogy Körösladányba menjek tanítani, vagy Medgyesegyházára kultúrházat vezetni, az utóbbi mellett döntöttem.
– Innentől kezdve a kocka el volt vetve. Hogyan került át Békéscsabára, és melyek voltak itt az első feladatai?
– Kicsit bonyolult. Békéscsabán először megyei tanácsi közművelődési felügyelői munkakörben tevékenykedtem. Utána dolgoztam a Békés Megyei Moziüzemi Vállalatnál, amelynek Békéscsaba volt a központja. Életem utolsó szakaszában kerültem vissza két alkalommal is a megyei művelődési központhoz, mint az intézmény vezetője.
– A március 15-ei ünnepségen kapta meg a Békéscsabai Életműdíjat. Ott elhangzott az is, hogy részt vett egy Békés megyei életmódkutatásban. Mit vizsgáltak ekkor, és milyen eredménnyel?
– A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézete az életmódkutatási országos program keretében döntött Békés megye mellett. Nyilvánvaló dolog, hogy nem a legfejlettebb és nem a legrosszabb helyzetben lévő megyét választották, mi akkor úgy a középmezőnyben voltunk, vagy kicsit lentebb. A megyei tanács koordinálta a kutatást, megszervezte azt, hogy az adott hely, ahova mentek, fogadja őket. Tehát magyarul én menedzseltem őket.
– Ha a közművelődést tekintjük, több évtizedes tapasztalata van, nagyon sok oldalról beleláthatott. Milyennek látja most a néhány évtizeddel ezelőttihez képest ezt a területet. Milyen változásokon ment át?
– Erre viszonylag nehéz, vagy nagyon könnyű válaszolni. Ami a változás lényegét tekinti: a szervezeti formák megváltoztak. Tehát az intézményi struktúra nagyrészt civil szervezetté vált, és így végzi a tevékenységét. Úgy hiszem, hogy a közösségi művelődés hihetetlenül fontos volt, és pillanatnyilag is az. Talán ami gondot érzek – de ezt, lehet már nem megfelelő információval bíró emberként mondom –, hogy sok esetben azok csökkent azoknak a közösségeknek a száma, amelyek annak érdekében jöttek össze, hogy együtt legyenek, és valami közös ügyet műveljenek, beszélgessenek, fotózzanak, színjátszó-körben vegyenek részt. Más típusú polarizálódás alakult ki az emberek között. Most nem akarok politikára utalni, de nyilvánvaló dolog, az is szerepet játszik. Bár – és máris váltok – Békéscsabán a Csabagyöngye éppen egy olyan intézmény, ahol nagy számban vannak még jól működő közösségek. Talán a vidéki, kisebb településeken, kisebb városokban tapasztalható az a gond, amiről az előbb említést tettem.
– Függetlenül attól, hogy milyen formában működik egy ilyen szervezet, azért az igény megvan a különböző közösségek iránt. Ön hogyan látja, mi az elsődleges feladata egy ilyen szervezetnek?
– Az ember emberré a közösség által vált. Önmaga emberségét úgy tudja megtartani, úgy életképes, ha valamilyen közösséghez tartozik. A család lenne az, primer közösség, ami a pillanatnyi állapotában működik. De meglehetősen tagoltan. Ritkán fordul elő például az, hogy generációk élnek együtt. Inkább a gyakori találkozás esélye vagy lehetősége van meg. Én imádom az okostelefont, mint olyat, de az egyik közösségromboló tényezőnek tartom, hogy sok esetben azon keresztül tartják a kapcsolatot, ami egyébként fontos, meg jó dolog. De ellene van annak, hogy összejöjjenek, leüljenek, beszélgessenek egymással. Nincs annál szomorúbb tény a számomra, amikor két fiatal ül egymás mellett a padon, vagy utazik a vonaton, és akkor semmi mást nem csinál, mint ezt a kütyüt nyomkodja. De ez már egy öregember talán idejétmúlt véleménye...
– Ha a személyi oldalt nézzük, mi az a legfőbb tulajdonság őn szerint, amely egy közművelődési szakember számára fontos?
– Nagyon, de nagyon fontos az, hogy fontosnak érezzék a közösségek működését, ennek akármelyik formáját. Végül is egy civil szervezet is közösségként működik. Tehát higgyenek benne, és érezzék azt, hogy mennyire fontos, és legyen meg az a képességük, hogy valamilyen módon animálni tudják ezeknek a működését. A Békés Megyei Népművészeti Egyesületet tudnám példaként hozni, ami körülbelül a ’70-es évek végén kezdett el kialakulni, formálódni. Megerősödött a ’80-as években, és tessék megnézni: ma már fél évszázados történet, remekül működik, és nagyon, de nagyon jól érzik együtt magukat a tagok a különböző rendezvényeken, vagy egyáltalán akármilyen közösségi formában.
– Milyen érzés azt látni, hogy azok a programok, események, kezdeményezések, amelyek még igencsak gyerekcipőben jártak korábban – például az Országos Szólótáncfesztivált, a Nemzetközi Bábfesztivált, vagy a Békés-tarhosi Zenei Napok – mára hagyománnyá váltak?
– A felsorolt rendezvények mindegyikéhez volt valami közöm. A bábfesztivált én tovább működtettem, amikor odakerültem megyei művelődési központ igazgatójaként. Annak Lenkefi Konrád, Szemenkár Mátyás az előző megyei művelődési központos garnitúra volt az elindítója. Nekem az volt a dolgom, hogy életben kell tartani, és ezt nagyon fontosnak tartottam. A Békés-tarhosi Zenei Napok, amikor odakerültem Békésre, már létező forma volt. Nyilvánvaló dolog, megint az volt a dolgom, hogy együttműködve a hajdani tarhosi diákokkal, meg azokkal az emberekkel, akik fontosnak tartották a zenei közművelődést, együtt dolgozzak. Tehát ilyen értelmű volt az én szerepem, nem a kitaláló, elindító, hanem az életben tartó. Ami egyébként nem túlságosan könnyű dolog sok esetben.
– Nagyon sokféle dologban vett részt. Ön személy szerint melyiknél érzi úgy, hogy a leginkább ki tudott teljesedni?
– Nem tudok ilyet mondani. Az igazat megvallva én azt az elvet vallottam, nekem az volt az öröm, ha a kollegáim valamit elértek. De mindenféleképpen részem volt abban, hogy az a csapat, akivel együtt dolgozok, azok sikereket értek el. Nem akarom felsorolni, hogy mi minden kötődik ahhoz a hajdani intézményhez. Siker az talán, hogy az intézményt sikerült életben tartani. A rendszerváltás után jónéhány megyei művelődési központ nagyon gyorsan megszűnt működni. Mi az utolsók között voltunk, akik úgymond lábon álltunk még. Azt a formát én egyébként jónak tartom, de ez egy külön szakmai vita alapja lehet, hogy a pillanatnyi felállás a célravezetőtt, amikor a Magyar Művelődési Intézetnek vannak regionális irodái, vagy amikor egy megyei művelődési központ aktív közművelődési tevékenységet folytatva volt módszertani központja az adott területi egységnek. Még egyszer mondom, az már egy másik terület. Szerencsére azok közé az emberek közé tartoztam, akiknek nem volt elhivatott mániájuk, hogy valamelyik területével aktívabban foglalkozzanak, mint a másikkal. Én az intézmény eredményeit, sikereit, elismertségét tartottam legfontosabb feladatomnak, illetve legnagyobb sikeremnek is azt tartom.
– Már egy ideje a nyugdíjas éveit tölti, mivel foglalatoskodik mostanában?
– Elég sokat olvasok, sokat járok moziba is, és nemcsak a klub okán, hanem azért is, mert nagyon szeretem a jó filmeket. A barátaimmal szoktam összejönni, időnként egy kellemes borkóstolással együtt. Sajnos ez most már mind kevésbé esik jól, ahogy az évek haladnak. Van kártyaparti, amiben részt veszek... megpróbálok úgymond közösségi életet élni. Azt hiszem ez az, ami az embernek erőt ad és életkedvet.
– Tegyük föl, hogy egy napra még visszaülhetne az igazgatói pozícióba. Mi az, amit esetleg úgy szívesen csinálna? Kérik-e ma még a véleményét, tanácsát egy-egy témában?
– A volt kollégáim majd mindegyikével napi kapcsolatban vagyok, és elbeszélgetünk a szakmáról, a világ dolgairól. Ez az egynapos visszaülés – ilyen nem jutott eszembe. Az emberek hiányoznak, de úgy tudom megszervezni az életemet, hogy több közösséghez is tartozom. Lencsési lakó vagyok, az utcánkat közösen építettük például fel. A jó szomszédokkal majd mindennap tudunk egy kicsit beszélgetni a világ dolgairól, kinek mi gondja van. Tehát emberek között szeretek élni. Nem bezárkózva. Közművelődéssel foglalkoztam korábban, most a közösségi életében való részvétel ad erőt.
