Reggelente, amikor munkába megyek, kicsit irigykedve nézem, ahogy az anyukák és apukák óvodába viszik apró gyermekeiket, a nagyobbacskákat pedig elkísérik egészen az iskoláig. Jó néhány éve én is hasonló cipőben jártam. Amikor a békéscsabai Penza oviból elballagtak a gyerekeim, és először mentek a Kölcsey utcai, akkori hármas iskolába, eleinte kaputól kapuig kísértem őket, aztán naponta egy-egy házzal távolabb álltam meg, mígnem teljesen egyedül vették az akadályokat. Aztán egy ideig még messziről néztem, hogy biztonsággal elérik-e céljukat.
Azóta sok év telt el, a gyerekeim felnőttek, és bár naponta bizonyítják, hogy jól boldogulnak a világban, és ma már igen gyakran ők segítenek nekem az eligazodásban, tisztes távolból máig kicsit aggódva figyelem őket. Ha sokáig nem hívnak telefonon, vagy nem látom a kiírásaikat a neten, kicsit szorongva gondolok arra, hogy vajon minden rendben van-e. Pedig már sok évvel ezelőtt, a szalagavatójukon szembesültem azzal, hogy nem gyerekek többé. Aztán jött a ballagások felnőtt büszkesége vegyítve az érettségi izgalmaival, majd a továbbtanulás, a munkahelyek, költözések, nem beszélve a szerelmekről.
Bízom benne, hogy amit tudtam, gyermekkorukban átadtam nekik, és amire szükségük volt, azt megtanulták. Jó látni, hogy új életpályáikon megállják a helyüket, jó látni, amikor boldogok, és messziről drukkolok nekik, amikor erőn felüli kihívások nehezítik az életüket...
Édesanyám ötödik éve annyira leesett a lábáról, hogy azóta az ágya jelenti az életterét – aggódva, ugyanakkor érdeklődve figyelem azt az egészen különleges állapotot, amelyben ő most létezik, a fizikai korlátaival és a lelke megindító szárnyalásával. Közben érzem, hogy a fiaim – a habitusuknak megfelelően más-más módon – értem aggódnak. Féltenek, hogy túl sokat dolgozom, féltenek, ha valamilyen fájdalom gyötör, vagy ha egyszerűen csak nincs elég időm a pihenésre és magamra. Bár ezt még gyakorolnom kell, ha tudom, igyekszem megfogadni a tanácsaikat...
Talán igaza van Pam Brown ausztrál költőnek, aki azt mondta: „Az anyákban beépített aggodalom-generátor működik, és hiányzik róla a kikapcsoló gomb.” Két dolgot azért hozzátennék: az aggodalom-generátor biztosan valahol a szeretet-generátor mellett lüktet, és nemcsak az anyákban, hanem a gyerekekben is van valami hasonló.
