A keddi rendezvényen Szil Ágnes beszélgetett az íróval, ám Grecsó Krisztián előtte a behir.hu-nak is interjút adott.
– "Emlékezet, család identitás", ezzel a címmel tart előadást. Miről szeretne beszélni?
– Ez az előadás inkább egy dialógus. Nekem speciális helyzetem van: a különböző, fordulópontot jelentő életszakaszaimhoz mindig más város kötődik. Békéscsaba például két nagy fordulóponthoz is köthető – itt kezdtem el tanítóképzőbe járni, itt tárulkozott ki a fiatalságom és a fiatal felnőtt életem is itt folytatódott további öt évig. Nagyon sok minden, ami az életemben kialakult – az egóm, a személyiségem, az, ahogy változtam – terekhez is kötődik. Fontosnak tartom, hogy erről beszéljek, amikor Békéscsabán vagyok.
– A család, az identitás kérdése nagyon kiemelt témák napjainkban. Önnek mit jelent a család?
– Ezeket a témákat már húsz éve feszegetem, akkor is – bár más módon – fölkapott témák voltak. Mindig van valamilyen pszichológiai irányzat, amely arra ráfókuszál, hogy a generációk hogyan hatnak egymásra és a család mint személyiségképző erő hogyan határozza meg történeteiben, erővonalaiban a személyiségünket. Ilyen a Hellinger-féle családállítás vagy éppen a transzgenerációs elmélet. Íróként ezeket nyitottan fogadom, de számomra a történetalapúság a legfontosabb. Amikor dolgozni kezdtem a "Mellettem elférsz" című családregényemen, már akkor is ezt a szemléletet hoztam. Engem nem az érdekelt, hogy mit tudok felkutatni, nem történeti munkát akartam írni, hanem az érdekelt, hogy azok a történetek mit mondanak a mának? Mit mondanak nekem? Ha adott életpályákat árnyékok sorozataként egymásra vetítjük, akkor hol takarja az egyik a másikat, hol egyeznek, a kudarcok, a kitörési kísérletek, az örömök, a bánatok hogyan futnak ugyan azon a pályán? Más a kulisszák között, hiszen száz évek is eltelnek. Hogyan határozza meg a családi erőtér azt, amiben mogozgni tudunk? Ez engem íróként érdekel elsősorban. Örülök, ha egyébként ez a téma érdekli az embereket, bár annak örülnék a legjobban, ha nem csak pszichológiai szempontból, hanem emberileg is izgatná őket, önmaguk és a családjuk miatt.
– Ön szerint miben változott meg a család szerepe a néhány évvel ezelőtti helyzethez képest?
– Egy nagyon megváltozó és széteső modellről van szó, amelynek nagyon sok új kihívással kell szembenéznie. A koronavírus-járványtól kezdve a folyamatos távmunkákon át az állandó széttörésekig, ezek mind nagyon-nagyon különös helyzetek elé állítják például a nagyszülőket. Én értem, hogy lehet videotelefonálni, Skype-olni és a többi, de a gyerek nincs megérintve. Az érintés erejét, az ölben mesélés intimitását, a lovagoltatás élményét egy videotelefon nem pótolja. Azontúl a hagyomány erejét sem. Amit a nagymama tud, hoz, amit a generációkon átívelő tudás hoz, azt nem lehet pótolni telefonnal. A gyermekvers kötetben, amely tavaly jelent meg "Belefér egy pici szívbe" címmel, abban írtam arról, hogy a húsvét azt jelenti, hogy egy a család. És akármilyen messze lakunk, egyek vagyunk. Egy mai gyerek az ünnepet úgy fogalmazza meg, hogy tűzön-vízen át együtt vagyunk. Nagyon-nagyon megváltozott szerepek vannak, ezekről a problémákról kevesebb szó esik. Szerintem olyan rétegproblémákról esik szó inkább, amelyek nem valódiak. Azt tapasztaltam a környezetemben, hogy az emberek mindenféle önmentséggel jártak a világon mindenhova a járvány alatt, csak a nagyszülőkhöz nem mentek el – azzal az önmentséggel vagy féltéssel, hogy az időseket óvni kell, de minden különösebb okkal mentek mindenhova. Képzeljük el, hogy felnő egy generáció, amelynek akár kétéves kihagyás is van a nagyszülőkkel való találkozásban. Két év egy gyermek életében a legkülönbözőbb életszakaszokban is egy világot jelent. Ha egy kiskamasz utoljára 12 évesen találkozik a nagyszülővel, majd most, az oltás után, amikor már 14 éves, azt a kihagyást nem lehet beheggeszteni. Melyik a nagyobb kockázat? A vírus vagy a magány? A családoknak nagyon sokféle, nagyon különös helyzete van, reméljük, hogy ezek majd meggyógyulnak.
– Hogyan lehet ezeket a témákat feldolgozni és közérthetően közvetíteni íróként? Van-e tanító jellege a műveinek vagy ez inkább a gondolatainak a formába öntése?
– A tanító célzat nagyon sokszor átcsúszik didaktikába és az egy veszélyes ügy. De amit nagyon szeretek, és ami hitem szerint nem teszi didaktikussá a szöveget, az a tükörhelyzetek állítása. Fölismeri az olvasó magát a helyzetben – nem az én nagymamámat látja maga előtt, amikor a szöveget olvassa, hanem a sajátját. Nem az én kríziseimet, nem az én kisiklásaimat, hanem a sajátját. Vagyis a szöveg észrevétlenül arra készteti őt, hogy az ő sorsát tegye mérlegre. Mindig örülök, ha ezt az állapotot sikerül elérni és mindig szomorú vagyok, ha nem. Fontos hivatás lenne, ha ezt iparszerűen meg lehetne csinálni, de nem lenne művészet. Utóbbiban az a csoda, hogy egyszerűen tanulhatatlan a működése. Persze vannak fortélyok, amelyekkel a minimumot hozni lehet, de az, hogy ez igazán működjön – például egy ilyen szituáció, hogy egy embernek érdemes legyen egy ilyen tükörbe belenézni – ezt vagy el tudom érni, vagy nem.
– Önre milyen hatással volt a Covid időszak, hogy telt ez a másfél-két év?
– Otthon voltam GYES-en tulajdonképpen, ha szabad így mondani. A feleségem is otthon volt, tehát nem papíron voltam otthon, bár manapság egy férj is otthon lehet. Mivel otthonról dogloztam, így azt a két évet én is otthon töltöttem a gyerekkel. Nem is állítom, hogy egyszerű, de erről nagyon sokan meséltek. Tehát a gyermek nem érti annak a különbségét, hogy most lehet együtt lenni, két perc múlva meg nem lehet együtt lenni. Tehát nehéz úgy szövegeket szerkeszteni, hogy közben a gyerek üvölt az ajtóban, hogy bejönne. Szóval számomra így telt ez az időszak.
A rendezvény a Az Egyensúly AE Egyesület és a Békéscsabai Városfejlesztési Nonprofit Kft. a „Munka, Család, Egyensúly…” című, EFOP-1.2.9-17-2017-00053 azonosítószámú projekt része volt.
A „Munka, Család, Egyensúly…” projekt az Egyensúly AE Egyesület kezdeményezése egy olyan térségi munkaerő-piaci állapot kialakítására, amely a helyi megoldásokra és együttműködésekre alapozva megkönnyíti az atipikus munkavállalást és a munkaerő-piaci szempontból hátrányos helyzetű nők munkaerő-piacra való gyorsabb visszatérését. Az egyesület vallja, hogy csakis e célok elérése által javulhat a nők munkaerő-piaci helyzete mellett fenntartható módon a családok anyagi helyzete, illetve a kisgyermekes anyák társadalmi presztízse, mentálhigiénés állapota és önbecsülése is.
A projekt fő célkitűzései:
– Fejlődik a nők atipikus foglalkoztathatósága, valamint nagymértékben növekszik az atipikus foglalkoztatási formák népszerűsége Békéscsaba térségében;
– Fejlődik a munkáltatók és a munkavállalók helyi szintű együttműködése a család és a munka összeegyeztethetősége érdekében;
– A magánélet és a munka összehangolását segítő támogató szolgáltatásokat nyújtó szolgáltatók és a velük együttműködő közösségek megteremtődése;
– Lebontódnak a nőkkel szembeni társadalmi és gazdasági sztereotípiák.
– A projekt megvalósítása során – többek között – olyan előadókat hívtunk meg, akik személyes példájuk és tapasztalatuk alapján segítséget, támogatást, erőt tudnak nyújtani a hallgatóságnak.
Képek forrása: Békéscsabai Városfejlesztési Nonprofit Kft.
