Persze igyekeztem, ahogy tőlem telt, de gyakran éreztem úgy, hogy ez nem elegendő. Amikor hazavittük őket a kórházból, olyan jó volt hallgatni a szuszogásukat, és megérezni, hogy család vagyunk! Aztán a sok-sok félig vagy néha egészen átvirrasztott éjszaka után már szinte fájt, hogy hiába tanakodunk az apukájukkal, nem mindig találjuk ki, mi a keserves sírás oka.
Amikor óvodások, kisiskolások voltak, pontos napirend szerint igyekeztünk szervezetté tenni a napjainkat, és próbáltunk megoldást találni mindenre, amire csak lehet. Apróság, de miután túl gyakran fordult elő, hogy a frissen felvett ruhára ráömlött a kakaó vagy vajas lett a pulcsi, pizsamában reggeliztünk. Volt valami különös bája ennek, mintha még óvtuk volna az otthon melegét, mielőtt óvodába, iskolába, dolgozni sietünk. Aztán munka után megtanácskoztuk, milyenek a legjobb autók, dömperek az oviban, kivel tüstüsöltek (ez a gallyak vagy egyéb eszközök harci fegyverként való használatakor kiadott „tss, tss” hang) és milyen jó dolgok történtek még velük. Ha kellett, leckét írtunk, aztán vacsora, fürdés, mese, alvás…
Ahogy teltek az évek, jó volt látni, ahogy önállósodnak, ahogy egyre több dologban maguk döntenek és vállalják is annak minden következményét. Ezzel együtt több saját térre, viszont kevesebb tanácsra, javaslatra volt szükségük. Ezt természetesen komolyan a tudtomra is adták például az olyan kérdések hallatán, hogy „nem fogsz fázni egy szál pulcsiban?”, vagy „biztos, hogy nem fogod megbánni később azt a tetkót?”
Mindig örültem, ha örültek és igyekeztem bátorítani őket, ha éppen az kellett. Próbáltam kellő szabadságot adni, biztonságot nyújtani és mindent, de mindent meghallgatni, amit velem szerettek volna megosztani.
Ma már a harmincas éveik közepén járnak. Mennek a saját útjukon, én pedig messziről figyelem őket. Büszkeséggel nézem, hogy megállják a helyüket, és hogy ez kicsit talán miattam is van. Boldog vagyok, amikor hazajönnek megpihenni, és a mindennapi rohanásaik, gondjaik közepette is időt szánnak ránk. Bár néha morcosnak tettetem magam, megmelengeti a szívem, amikor felcserélődnek a szerepek, és ők óvnak úgy, mint régen én őket. Úgy tűnik, hogy bár a tökéletességtől messze álltam, azért elég jó anyukájuk voltam/vagyok. Valamit mégiscsak jól csináltam…
