2022.08.29. Apanapló - XXVIII. rész - Utolsó idők
"Micsoda a fiú, ha nem az apa folytatása?", olvashatjuk Frank Herbert fantasztikus Dűnéjében. Mostanában sokszor eszembe jut, ahogy a fiaimra nézek. Különböznek, nemcsak kinézetükben, karakterükben is. Artúr igazi kisfiú: néhol komolyan elfoglalja magát a traktorokkal vagy a kismotorjával, máskor elmélyülten olvas, megint máskor minden olyat megpróbál, amiről anyával már nem egyszer elmondtuk neki, hogy nem szabad. Feszegeti a határait, és ez jól van így. Vili ezzel szemben sztoikus nyugalommal szemléli a világot. Értelmez, elemez, de persze jelét adja, ha valami nem tetszik neki. Nyugodt gyerek, akit leginkább a bátyja tud megnevettetni, ő viszont nagyon. Különbözőségükben is magamra ismerek. Rezdüléseik, vigyoruk, grimaszaik ismerősek. A barna és a kék szempárba hirtelen költöző, majd gyorsan tovaröppenő aggodalom is egy régi tükörkép pillanatfelvételét idézi, huszonvalahány évvel ezelőttről.
Mindjárt szeptember. "Csigalassúsággal" illant el a nyár, vagyis végtelen hosszúnak tűnt a fűrészpor szárazságú napok monoton egymásutánisága, és mégis, mintha nem is velünk történt volna. Éltünk, dolgoztunk, időnként pihentünk. És amikor semmi nem nőtt, a gyerekek akkor is cseperedtek észrevétlenül. Olyan láthatatlanul, hogy csak egy-két hónap után tűnt fel egy-egy változás. Artúr például nagyon sok szót használ már. Nem mindig kontextusában, de egészen jól ki tudja fejezni magát. Nem tudja, hogy nem marad mindig így; hogy egyszer majd eljön az összetett mondatok időszaka is – ha nagyon az apjára üt, akkor a többszörösen összetett mondatoké is. Vilmos kúszni kezd lassan: van hogy többet megy hátra, mint előre, de mozgásban van. Hatalmas ugrás az emberiségnek.
Ilyen volt ez a nyár. Mintha semmi nem mozdult volna és mégis minden változott. Kis apokalipszisek követték egymást halk pukkanással, de ezeket nem vettük észre, már csak az utóhatásukat láttuk. Négy hónap múlva véget ér az év. És utána? Ezek biztosan az utolsó idők. Hisz minden egyszerre történik, folyamatok érnek véget mielőtt elkezdődtek volna, és új dolgok indulnak el, mielőtt eltervezték volna. Hova tartunk? – kérdeztem magamtól a minap, miközben Artúrt fürdettem, aki nagyokat pancsolva élvezte a vizet. Kádnyi tó, benne egy gyerek és vele az egész gyerekkora: a hab a kezein, az épp elmerülő játékkatona, a vizet köpő gumikrokodil. Ez a tó nem illan el, csak ha kiöntöm. De nem öntöm ki. A gyerekkornak nem szabad elillannia: olyan tónak kell lennie, amely – jöjjön bármekkora aszály – nem tűnik el a repedésekben. Nem siettetni kell azt, ami még hátravan, hanem megélni. Taníts meg erre, fiam!
Az előző bejegyzést ide kattintva olvashatja el!
