Változnak az olvasási szokásaim. Azért nem úgy írom, hogy „ahogy öregszem, változnak”, mert az öregedés elkerülhetetlen. (A kiöregedés más tészta!) Éppen ezért nem szomorúan konstatáltam a fenti tényt, inkább megpróbáltam alkalmazkodni hozzá, hogy mást és máshogy olvasok már, mint régen.
Régen ugyanis sokkal több sci-fit és fantasy-t olvastam például. És bár ezek továbbra is szeretett műfajok, korántsem keresem már az újabb víziókat, inkább vissza-visszatérek régi, meghatározó élményekhez: Dűne, A gyűrűk ura, Narnia krónikái, Örök háború, Thrawn-trilógia, Végjáték, Skandar Graun kalandjai. Más tekintetben viszont nyitottabb lettem az újra, legalábbis a számomra újra. Krasznahorkai Lászlót korábban csupán félelemmel vegyes tisztelettel szemléltem, s csak szövegfoszlányait olvasgattam, az irodalmi Nobel-díj azonban adott egy lökést az ismerkedéshez. Divatmajom lettem, mit szépítsem. (Jelenleg is a Sátántangót bújom, az életművet időrendben haladva dolgozom fel.) Írni hadd ne írjak róla bővebben: egyrészt újat nem tudnék, másrészt, aki az elmúlt két hónapban odafigyelt, valamilyen viszonyulást biztosan kialakított már a gyulai születésű mesterhez.
Aztán csak jólesik visszarévedni, legalábbis a 2000-ben elhunyt Végh Antal számomra virtuális retúrjegy. A legtöbben talán az 1974-es Miért beteg a magyar futball? című könyvével találkozhattak, amely igazi bestseller volt. Az én első élményem az Akkor májusban esett a hó c. opusz, melyet először a gimnázium alatt olvastam, azóta pedig minimum ötször. Az ötvenes évek debreceni református fiúkollégiumát megidéző kötet egyfajta szocialista Tanár úr kérem: elképesztő humorral ír a fiatalok csetléséről-botlásáról, a tomboló hormonokról és az első őszinte, tiszta szerelemről. Tulajdonképp a szerző életművéből is kilóg valamelyest, mert bár Végh a szociográfiák mellett novellákat, regényeket is alkotott, ennyire élettel teli írása nem volt több: „Biológiaórán Geszt-apó Gógot hívja ki felelni. Az amőba proteus a lecke. Az a kis egysejtű. Góg a felelete végén azt mondta, hogy csakugyan, milyen kicsi egy amőba proteus. Mennyivel nagyobb tőle a Szovjetunió... Az osztályban meghűlt a vér. Azt hittük, Geszt-apó véresre veri. Hozzá se ért. Hanem ő is elkezdett röhögni. A térdét verte, könnyezett a nevetéstől.”
Újraolvashatnám Esterházy Pétertől A szavak csodálatos életéből c. előadást is (amely természetesen kötet formájában is megjelent), ha nem tettem volna meg épp az előző héten. A 2003-ban a Mindentudás Egyetemén elhangzottak olvasva és hallgatva is ütnek, bizonyítván, hogy Esterházy valódi mestere volt „anyánk nyelvének”, ahogy az alábbi részlet fogalmaz: „A politikusok például évek óta ragaszkodnak a markánshoz, markáns véleménykülönbség, ez azt jelenti, hogy egyikőjüknek sincs véleménye, és ezt markánsan a tudomásunkra hozzák. A másik a mentén. De nem hogy a Maros mentén, vagy hogy folt esett a nyuszttal bélelt mentén, ami mégis valami megbízható, ha nem is polgári, de konzervatív ügylet, hanem nemde az »ilyen-olyan értékek mentén«. Tulajdonképpen anyánk nyelve iránti tiszteletből nem volna szabad ilyen pártokra szavazni.”
Vagy vegyük C.S. Lewist, akit a Narnia kapcsán már behoztunk a képbe, de ezúttal a mennyek országa helyett vegyük az irányt a pokol felé! Csűrcsavar levelei igazi agymunkát adnak az olvasónak, miközben az ördögök mesterkedéseiről, még inkább az emberi jellemről rántják le a leplet, tükröt tartva elénk. Lássuk, milyen tanácsokat ad egy tapasztalt kísértő a szakma alvilági benjáminjának: „Az igazságra való hivatkozással csínján kell bánnunk, mert az Ellenség ebben a műfajban hazai pályán játszik. Érvelni, bizonyítani Ő is tud, viszont az igazán hatékony propaganda kifejtésében századok óta nyomába sem léphet a mi Atyánknak, aki van a mélységben. Az igazságra való hivatkozás azonban fölébreszti páciensed értelmét, s ez ki tudja milyen következményekkel járhat!”
Aztán ott van még a teljesség igénye nélkül Cserna-Szabó András, Sir Arthur Conan Doyle, Pilinszky (verset olvasni is jó!) vagy a Toldi, amit évente egyszer újrázok. És Kosztolányi és Karinthy és Hajnóczy Péter... Ők annyian vannak, én meg csak állok, izzadó tenyérrel kapaszkodom a kiszabott időmbe („Egyedül vagyunk, Tibor!” – mondotta Horn Gyula), és ne legyek frusztrált, hogy nem tudom, mit is olvassak?
Aztán lenyugszom. Mindig ez van. És elolvasok egy egypercest. Annyi időm még csak akad.
