Egy snitt az egész. Órákon át tartjuk a lépést a kamerával, mely csak megy és megy, tovább és tovább. Igyekszünk valahová. Számunkra a semmibe visz utunk. Csak a folyton fújó szél, a folyton felerősödő, majd elhalkuló szélvihar a társunk. És a kamera, amely már órák óta forog.
Megérkezünk. Koszos, meztelen házak, a sár az út helyén, a reménytelenség szaga a levegőben. Mindez fekete-fehérben.
– Krasznaihorkai is ilyen helyet írna – mondja mellettem egy hirtelen ottermő alak. Kezében borosüveg, szájában mezítlábas, sodort dohány, kabátja viseltes és szúrós, vasszagú. A regénybe illő alak kézen fog és a kultúrház dohos, gazzal felvert parkettájú színháztermébe vezet. Alkalmi vezetőm csuklik egyet, majd középre mutat, ahol egy deres halántékú, bőrkabátba öltözött férfi beszél éppen néhány emberhez. A lábát keresztbe teszi, cigire gyújt, majd káromkodással felpettyezett monológjába kezd. Igazságokat beszél.
– Általánosságban egy kezdő filmesnek a következőt tudom mondani. Nem a filmezést kell megtanulnod, hanem az életet. Ha megérted az életet, akkor utána a stílus megtalál téged, és érezni fogod, hogyan kell filmezned. Minden kérdésedhez hozzáadódik egy stílus, és ha felmerül egy újabb kérdés, arra már kicsit másképpen kell válaszolnod. Lépésről lépésre felépítesz egy saját filmnyelvet, már ha igazi filmes vagy. Diploma pedig nem kell, tőlem soha senki nem kért diplomát. Szerintem hülyeség, ha valakit azért hívunk színésznek, rendezőnek, szóval szakmabelinek, mert van diplomája. Ha egy operatőr azt hiszi, hogy attól lesz jó operatőr, mert van egy vadonatúj, csiricsáré kamerája, akkor hatalmasat téved. Egy közönséges iPhone-nal is tudsz baromi jó filmet csinálni, az a lényeg, hogy legyen benned energia, düh, bátorság és szarjál az egészre – majd cigarettáját elpöccintve kiballag a teremből.
A szél odakint hirtelen eláll, a film színeket vesz magára, az emberek pedig nyitott szívvel és teli lélekkel rohannak tovább a semmibe. Már egy tudatos cél felé.
Tarr Béla, köszönöm!
