Az orvosok többsége a születésekor lemondott a csöppnyi kis Anikóról, hiszen több mint ötven évvel ezelőtt alig-alig volt esélye annak, hogy egy 63 dekagrammos, 28 centis baba életben maradjon. De ő küzdött és itt van! Most újra kihívás elé állította a sors, múlt évben rosszindulatú daganatot találtak az egyik mellében.
Hálás vagyok, amiért megosztotta velünk a történetét. Mint mondta: ha akár csak egy ember is ennek hatására megy el szűrésre, és kerüli el a nagyobb bajt – már megérte. (Ismeretségünk okán tegeződünk.)
– Hogyan kezdődött nálad a betegség? Hogyan derült ki, hogy rosszindulatú daganatod van?
– Rendszeresen járok szűrésekre. Mivel öt évvel ezelőtt cisztákat találtak a mellemben, a biztonság kedvéért évente elmentem mammográfiára. A koronavírus-járvány idején sem szerettem volna kihagyni az ellenőrzést, ezért tavaly áprilisban magánúton végeztettem el a szűrést. Akkor még úgy tűnt, minden rendben van, viszont a doktornő jelezte, hogy valamit látott, nem kell megijedni, de figyeljem továbbra is magam. Ezután eltelt több mint egy hónap, akkor vettem észre, hogy az egyik mellbimbóm befelé fordult. Azonnal felkerestem újra a doktornőt, aki beutalt biopsziára. Hét mintát vettek tőlem, és nagyon hamar megjött az eredmény, hogy rosszindulatú melldaganatom van.
– Milyen érzés volt szembesülni ezzel a diagnózissal, milyen gondolataid voltak, amikor megtudtad, hogy baj van?
– Olyan volt, mintha erősen fejbekólintottak volna. Addig mentek a napok egymás után a maguk nyugodt kis medrében, amikor viszont közölték, hogy rákos vagyok, arra gondoltam: ennyi volt az élet? Rögtön azután azt mantráztam, hogy nem lehet még vége, én még szeretni akarok, örülni akarok, énekelni akarok, látni akarom a gyerekeimet, fotózni akarok, ÉLNI AKAROK!
– Ötvenkét éve már volt egy óriási küzdelmed, hiszen szinte csodaszámba ment, hogy életben maradtál. Hogy is volt ez?
– Talán harcosnak születtem… 1970-ben jöttem a világra, amikor az orvostudomány még nem tartott ott, ahol napjainkban. Édesanyám 43 évesen szült engem, koraszülött voltam, abból is az aprócskább: 63 dekagramm és 28 centiméter. Amikor megszülettem, Békéscsabán az orvosok azt mondták a szüleimnek, köszönjenek el tőlem, mert szinte esélytelen, hogy életben maradjak. Gyulán volt a koraszülött osztály, átkerültem oda, és ott is úgy gondolták, hogy életképtelen vagyok. Én viszont rácáfoltam! Nem rontottam a statisztikát, életben maradtam, ami akkoriban csodaszámba ment, még az újságok is írtak rólam. Mivel nagyon aprócska voltam, először nem tudták, mivel etessenek, végül szemcsepegtető pipettával tápláltak a nővérek. Én pedig napról napra erősödtem – úgy tűnik, már akkor is nagyon akartam élni. Később a fotóm sokáig kint volt a falon és mondhatni „tananyag” lett az, hogyan maradtam életben.
– Ezt az élni akarást most is elő kellett hívni magadból, hiszen a diagnózis felállítása után jött a neheze. Milyen lépések következtek?
– Először is közölni kellett a családommal, a gyerekeimmel a hírt, ez nagyon nehéz volt. A lányom már kész felnőtt, de a fiam még csak most 17 éves, talán a legnehezebb korban van. Elmondtam a gyerekeimnek, hogy daganatot találtak nálam, meg fognak műteni, utána kezeléseket kapok majd és meggyógyulok. Ők ezt nagyon természetesen fogadták, és a férjem is partner volt mindenben. Szerencsére a családom is úgy állt hozzá, hogy ez egy betegség, amiből meg lehet gyógyulni. Persze volt olyan, hogy elkeseredtem, jól kisírtam magam, de mindig az lebegett a szemem előtt, hogy túlélem! Mivel rendszeresen járok szűrésre és ellenőrzöm magam, időben vették észre a bajt, így a családom is bízott abban, hogy meggyógyulok. Aztán tavaly augusztusban megtörtént a műtét, eltávolították a jobb mellemet. A műtét után jött a nehezebb rész…
– Kemoterápiára és sugárterápiára is szükséged volt, ezeket hogyan élted meg?
– A kemoterápia nagyon meggyötört, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Hat kemoterápiát kaptam, rengeteg mellékhatás követett minden egyes kezelést. Első alkalommal vért hánytam, a második után egy ideig nem tudtam mozgatni a lábaimat… Minden egyes kezelés után egy hétig csak feküdtem. Nem tudtam enni, mert folyamatosan kellemetlen, fémes ízt éreztem a számban, és olyan fájdalmaim voltak, hogy napokig alig bírtam felkelni. Egy ismerősöm javasolt egy vitaminkészítményt, azt szedtem, ez valamennyit segített. Háromhetente kaptam kemoterápiát, ez azt jelentette, hogy amint kicsit jobban lettem, már jött is a következő – borzalmas volt. A nővérek mindig nagyon kedvesek, rendesek voltak, amit tudtak, megtettek, de ez az időszak így is rendkívül megterhelt. Amikor ezek a kezelések lementek, jött 25 sugárterápia. Ez nem annyira rossz, mint a kemo, de ez sem volt könnyű… Viszont a jobb napokon már jártam fotózni, találkoztam a barátaimmal, énekeltem, sétáltam, igyekeztem töltődni, éltem az életemet. És szinte mindig zenét hallgattam, az a nehezebb helyzeteken is átsegített.
– Az elmúlt egy évben gyakran kellett kórházba menned a kezelések miatt, rengeteg betegtársaddal találkoztál. Ez hogyan hatott rád?
– A műtétnél, és amikor vártunk egy-egy kezelésre, rengeteg emberi sorssal, szenvedéssel szembesültem. Láttam az egyes stációkat, hogy ki, hol tart, esetleg mennyit változott, mióta utoljára láttam. Kicsit könnyebb akkor lett, amikor tudtam segíteni valakinek. Akár csak azzal, hogy meghallgattam, akár azzal – ha arra volt szüksége a másiknak –, hogy elmondtam, én hogyan éltem meg a kezeléseket.
– Sok nőnek okoz mély traumát, ha ilyen műtéten kell átesnie, mint neked, vagy ha kihullik a haja a kemoterápia miatt. Te hogyan élted meg?
– Már az első kezelés után elkezdett hullani a hajam – persze tudtuk, hogy ez lesz. A férjemmel megbeszéltük, hogy ha már így van, akkor nem várjuk meg, míg csomókban kihullik az összes. Leültetett, és egy nullás géppel lenyírta a hajamat. Potyogtak a könnyeim, de túl voltam rajta. Attól kezdve kendőben jártam, illetve vettem egy hasonló parókát, mint amilyen korábban a hajam volt. Az eltávolított mellem helyett kaptam protézist, ettől függetlenül ugyanolyan minőségben élem az életemet, mint korábban. Erősnek érzem magam, és boldog vagyok, mert élek!
– Milyen tanulságai vannak számodra ennek a betegségnek?
– Az egyik nagy tanulság az, hogy a szűrés, a rendszeres önvizsgálat és az, ha időben lépünk, életmentő lehet! Én minden más területen is elmentem szűrésekre, kivizsgáltattam magam – szerencsére nincsenek áttéteim sehol. Hittem az orvosokban, nővérekben, akik emberileg és szakmailag is a legjobbat adták nekem, tudtam, hogy jót akarnak, hogy segítenek rajtam. Most például még egy biológiai kezelést kapok háromhetente egy éven át, amellyel próbálják meggátolni, hogy újra daganat alakulhasson ki a testemben. Az is fontos volt, hogy eldöntöttem: nem adom fel, nem merülök el az önsajnálatban, hanem mindent megteszek azért, hogy meggyógyuljak. Természetesen nekem is voltak nagyon nehéz pontok, amikor elkeseredtem, de akkor is próbáltam előre tekinteni. Ha ez egyedül nem megy, mentális segítséget lehet kérni, erre számos lehetőség van. Ma már újra dolgozom, és a betegségem óta még szebbnek látom a világot! Minden apróságot tudok értékelni, minden apróságnak tudok örülni. Imádom a kék eget, a napsütést, a holdat, a csillagos estéket, a különböző színekben pompázó faleveleket… Élni csodálatos, és én imádok élni!
