Legutóbbi, amikor a piacon füleltem, a középtájon akadtam írni valóra. Jelen esetben a széleken cserkésztem be néminemű sárgarépát és gyökeret, valamint a legújabb, tudományos értékeket képviselő információkat. Ez utóbbiak a már emlegetett, bálinak nem nevezhető öltözetű, borostás delikvensektől érkeztek. Ha Rejtői magasságokban szeretnék megnyilvánulni, akkor az idilli képhez csak egy orosz hússaláta hiányzott az afrikainak messze nem mondható mínuszok mellé, de egy kagyló nyelű kés acélpengéje már képzavart idézett volna elő (bár erre a jól látható barátkozás okán semmi szükség nem lett volna), és bepillantást nyerhettünk volna egy francia matrózkocsma hangulatába valahol a 19. század végén.
- Vegyé’ maszkot – hangzott a felszólító mondat szélről, én pedig, mint akinek rossz a lelkiismerete, már fordultam és mutattam volna a -4 fokban arcomra fagyott fekete pamutcuccot.
- Jóvan’ már, mindig elfelejtem – érkezett a válasz - de maszkban csak nem lehet sört inni - azzal a mackófelsős nagyot húzott a dobozosból.
- Oltattok? – kérdi a harmadik, a télikabátos és várná a választ, de a távolba meredő, értetlenkedő szempárokat látva hozzá kellett tennie: izé, a járvány miatt.
- Én biztos nem, engem ne szurkáljon senki ezekkel a cuccokkal, még rászokok és drogos lesz belőlem.
Itt vontam fel a szemöldököm, mert sok mindent olvastam már, de az oltást és a függőséget párhuzamba állítani még nem sikerült.
- Én akartam, de az asszony megmutatta, hogy valami német orvos írt neki a fácebúkra, hogy nem szabad, mer’ összekeveri a mutációkat és kinő még egy kezünk is. Különben is a tévé mutogatja az orvosokat, hogy beadják maguknak az injekciót, de én akkor se adnám be, ha orvos lennék.
- De nem vagy! – jött a riposzt a kérdezőtől, majd röhögés közepette koccintásra emelte a majdnem üres sörösdobozt. – Én minden este megiszok 3-4 felest a Laci szilvájából és semmi bajom – büszkélkedett a kolbászzsír sormintás.
Közben én harmadjára válogattam át a sárgarépát a kofa rosszalló pillantásaitól kísérve, úgyhogy áttértem a paprikahegy mustrálására, nehogy feltűnő legyen a kíváncsiságom.
- Én azt hallottam, hogy a kínaiak így ültetik be a csipet, mint a kutyáknak és majd azzal irányítják, hogy vegyük a cuccukat - teszi hozzá a munkáskabátos és kicsit kívül lép a sorompón túlra.
Rágyújt és körbejár a barna cigi. Lelki szemeim előtt a koronavírus szájról szájra pattogott. Itt majdnem kiesett a kezemből a szatyrom, hisz közel egy éve dörzsölöm a kezem a fertőtlenítővel, maszkozok és már a könyökömön is külön bőrkeményedés van. Ezt csak úgy hívom a kilincslenyomó bütyök. Szóval beütött a para rendesen, beindult az önvédelmi távolságtartás és hátrébb léptem a hármastól, de még hallottam a mackóruhás réveteg kijelentését:
- Én már jelentkeztem, szerintem oltatok – mondja kissé elhalkulva
Egy pillanatra megfagyott az egyébként is fogkoccantó levegő. Csend… majd egyszerre lendül három kéz és összekoccannak a sörösdobozok: Akkor egészségünkre!
Miközben ők harsányan nevetgéltek még egyet a kutyachipes poénon, én csodálatteljes tisztelettel figyeltem a másik véleményének vita nélküli elfogadását. Bennem ezt követően csak egy kérdés motoszkált: a kolbászfoltos pasinak vajon miként sikerült 40 éven át megőrizni azt a sárga színű, eredeti, még a 80-as években készült centrumos nylonszatyor állagát ilyen tökéletesen?
