Ülök az ágy szélén, a bioritmusom dübörögve kiabáll valami kacifántosat a tudatalattimnak, még egy csikós is belepirulna. Azt, aki 1980-ban, egy azóta elfeledett, ötéves terv részeként beleillesztette az óraátállítást, éppen elküldöm a melegebb éghajlatok irányába.
Ülök az ágy szélén és elrebegek egy halk fohászt a konyha felé, hogy maradjon két korty kávé, ami elegendő lendületet ad, hogy feltegyek egy újabb adagot a kedvenc kotyogósomba.
Ülök az ágy szélén és azon morfondírozom, hogy mindjárt ébresztem a négyéves kismazsolát és ő is nyűgös lesz, mert mit érdekli őt – két kisautó között álmodva – az óraátállítás. Nyűgös lesz, korábban kell kelnie egy órával.
Ülök az ágy szélén és eszembe jut az "autentikus forrásként" a Facebookon terjedő indián szólás: csak a fehér ember gondolhatja komolyan azt, hogy ha levág egy darabot a takarója egyik végéből, akkor az a másikhoz varrva hosszabb lesz.
Már nem ülök az ágy szélén, hanem papucsban csoszogok a konyha felé és imáim meghallgatásra találtak: van pár korty kávé. Látni még nem látok, de már vakon tapogatózva teszem fel az újabb adag élénkítőt.
Ülök a konyhaszéken és az ébredező négyéves hisztijével gondolok arra, hogy kérem vissza az egy órámat. Szép nap lesz ez a mai – cikázik át a fejemen az ironikus szösszenet – és közben az jut eszembe, hogy más tutti azt tanácsolná, feküdjek le időben. Megtettem, de a bioritmusnak mondhattam én bármit, számolhattam a báránykákat, csak pislogtam a takaróm alatt.
Ülök az irodai székemen, álmosan kotorászok a zsebemben kávéra való apró után és rá kell jönnöm, hogy így az óraátállítás környékén nem én leszek a legélesebb kés a fiókban.
