„Imádkozz kicsit te is” – mondja nagyanyám, amikor már ott sertepertélek körülötte, én pedig megállok a sír mellett, összekulcsolom a kezem, és szép halkan mormolom: „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva Atyám, amíg alszom, vigyázz reám! Vigyázz kedves nagymamámra, szüleimre, testvéremre, mikor a nap újra felkel, köszönthessük egymást reggel. Ámen.”
A mamám hagyja, hogy befejezzem, aztán csak annyit mond: „Szép, de most nem ezt imádkozzuk. Tudod mit? Te csak tedd össze szépen a kis kezed és gondolj a papára”. Nem tudom hogyan, de valamiért ez működik. Ott, a hatalmas, virágos temetőben becsukom a szemem, és elképzelem, milyen lenne a papával játszani, milyen lenne, ha hazajöhetne velem és a mamával.
Azóta évtizedek teltek el, és számos emléket, köztük halottak napi emlékeket is gyűjtöttem. Egyre több rokonomtól, barátomtól, ismerősömtől, munkatársamtól kellett végleg elköszönnöm. Álltam már a nagybátyáim, nagynénéim, unokatestvéreim, nagymamám, az édesapám, a testvérem, és néhány hónapja az édesanyám sírjánál…
Hogy fizikai valójukban már nincsenek itt, az nem jelenti azt, hogy nincsenek velem. Szinte nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rájuk, ne gondolnék azokra, akik valamikor az életem fontos részei voltak, akiket máig szeretek. Hosszabb-rövidebb pillanatokra visszahozza őket egy ismerős hely, egy illat, egy íz, egy verssor, egy dallam, egy mozdulat, egy nevetés, vagy éppen a gesztenyefák virágzása. Amíg élek, magamban őrzöm őket, velem él az emlékük, velem él, hogy milyen volt, amikor még foghattam a kezüket, amikor együtt nevettünk, bánkódtunk.
Halottak napja környékén rendezgetem a síron a virágokat, gyertyát gyújtok a temetőben, és kicsit még közelebb érzem őket magamhoz. Emlékek rohannak meg, ahogy bandukolok egyiktől a másikig, és hálával gondolok vissza minden egyes szép percre, amit valaha adtak nekem. Meg-megállok – szinte látom őket, akik már előrementek… Aztán lassan elbúcsúzom, elköszönök, integetek nekik. A mécsesek lángjai integetnek vissza.
Elindulok. Életem párja kicsit még szorosabban fogja a kezem, és a szemével üzeni: menjünk, nekünk még dolgunk van itt.
