Mint minden újságírással foglalkozó médiamunkás, a napi rutinhoz hozzátartozik, hogy szabályos időközönként végig lapozom, átolvasom a hírfelületek aznapi anyagait. A csütörtöki délutáni görgetés közben akadt meg a szemem a híren: Krasznahorkai László érdemelte ki az idei irodalmi Nobel-díjat.
Az internet perceken belül felrobbant a hírre. Politikusok, híres emberek posztolták közös képeiket a Mesterrel, körülöttem pedig számos ember mondta büszkén, személyesen is ismeri Krasznahorkai Lászlót. Én pedig nemhogy nem ismerem, még egy autogramot sem sikerült beszereznem az immár az öröklétbe beíródott szerzőtől.
Este szokásomhoz híven rágyújtottam szokásos szivaromra, amikor is megláttam a könyvespolcon Krasznahorkai egyik művét. Ekkor tudatosult bennem, hogy alapvetően én kitűnően ismerem őt. Olvastam műveit, megnéztem videóit. Örömmel hallgatom lázadását, szókimondását az uralkodó hatalommal szemben. Ízletes szeleteket falok fel szemeimmel azokból a csak rá jellemző hosszú mondatokból. Sőt, második nagy filmembe is belecsempésztem alakját, amikor Dénesmajor összetartó közösségét állítottuk szembe a Sátántangó elfelejtettséget és kilátástalanságot ábrázoló képével.
És ha már a Sátántangó szóba került. Büszkén jelenthetem ki, hogy kétszer is végig tudtam nézni Tarr Béla – rendezői héroszom – eposzát, a legendás 450 perces filmet. Viszont az alkotás alapjául szolgáló könyvet számtalanszor átlapoztam. Sőt, az említett kötetből három darabom is van. Egy a könyvespolcon pihen, egy a toaletten olvasandó darab, a harmadik pedig mindig a táskámban pihen, az utazások szabad perceinek kitöltésére.
Szóval, igen, ismerem Krasznahorkai Lászlót. Mester, hadd kérjek most már én is egy autogramot!
