A gyerekek a vízben labdáztak, mi Manyikával kint hédereztünk, a baromfik jó 20 méterre pihegtek tőlünk. Majd hogy-hogynem, a libák a füvet, gazt csipegetve szép lassan elkezdtek közeledni felénk. Én pedig nyakamban a géppel egyre közelebb kúsztam az egyik tojóhoz. A gúnár egy ponton túl megelégelve, csípőre tett kézzel, előretolt nyakkal elindult a merénylőhöz. Oké, oké, oké, hátráltam meg.
(Lecseréltük a tengerimalacokat – Fotó: behir.hu/Such Tamás)
Majd én is bementem a Kettős-Körösbe. De libáink nem álltak meg. Körbearatták a törölközőinket, és a papucsainktól jó fél méterre lepihentek. Durmoltak. Közben eljött a délidő, elkezdtünk szedelőzködni.
A törölközők és a szatyrok begyűjtésével még nem volt baj, de amikor a papucsokat szedtük össze egyenként, az egyik tojó beárult minket a mellette horkoló gúnárnál, aki ismét akcióba lépett.
(Ő volt az – Fotó: behir.hu/Such Tamás)
Ekkor a közelben labdázó békési haverom kikapta a fia kezéből a víziágyút és szétrobbantotta a feldúlt szárnyasokat. Majd az egyiket (épp az árulkodót) elkezdte kergetni. A riadt liba befutott a vízbe, ő egy hasassal utána ugrott és elkapta a lábait. De miután ezek vízi állatok is, így a liba ügyesen kibukott a srác kezéből, eltűnt a víz alatt és csak pár méterrel később jött a felszínre.
Pedig milyen finom ebéd lett volna.
***
Mindezzel kapcsolatban Boldog Gusztáv természetvédelmi szakember elmondta, minden bizonnyal házi libákkal találkozhattunk, akik feltehetőleg egy tanyából jöttek és most védték az új területüket.
(Boldog Gusztáv – Fotó: behir.hu)
– Nekem is voltak libáim – meséli –, akik még a szomszédomat, is alig engedték be. Sokáig azért is tartották a libát, mert jó házőrzők: hangos gágogással és sziszegéssel rontanak a betolakodóra. Maximum odakoppintanak a csőrükkel; inkább félelmetesek, mint veszélyesek.
Hozzáteszi, körülbelül három méter távolságon kívül béketűrő. Ha az ember szép lassan közelít felé, akkor feláll, eltotyog. De ha hirtelen odalépünk hozzá, akkor veszélyeztetve érzi magát és védekezik.
