– Rengetegen élnek valamilyen mentális zavarral. Hol érdemes keresni ezeknek az okait?
– Ez nagyon összetett. Azonban mióta a közösségi média ennyire a napjaink részévé vált, sok szorongásnak ez a forrása. Miért is szorong a fiatal? Szokták mondani, hogy ki van bélelve a fészek, sokkal több lehetősége van, mint az elődeinek. Valóban óriási a lehetőségek köre, de nem tud választani. S hogy miért nem tud? Mert nem tanították meg rá, túlságosan is bélelt volt az a fészek és sokszor készen kapta meg a dolgokat. A szülők mondták meg, hogy mit játsszon, kivel játszhat, mit és hogyan csináljon, így nem alakultak ki azok a készségei, amelyek arra predesztinálják, hogy egyedül is meg tudjon állni a lábán. Innen is üzenem a szülőknek, hogy akkor vagyunk jó szülők, ha a kompetenciát átadjuk: a gyerek küzdjön meg a dolgaiért és ne készen kapja azokat. Jól kell gazdálkodni azzal, hogy melyik életkorban milyen döntéseket hozzon meg a gyerek és miért harcoljon meg. Ha ez megvan, akkor a későbbiekben nem kívülről várja a megerősítéseket, hanem kialakul egy belső, szilárd váza. A mai fiatalokban ez nehezen és későn alakul ki, ráadásul nagyon kiszolgáltatják magukat a like-oknek, a külső megerősítésnek. Azt látja egy fiatal a közösségi oldalakon, hogy mindenki szebb, ügyesebb, okosabb nála, csak ő a loser. Persze ez nem így van, de miután nincs meg a belső váz, nincs tisztában a saját értékeivel, a saját határaival, ezért nagyon kiszolgáltatottá válik.
Mi a helyzet a fiatal felnőtteknél? Úgy gondolhatnánk, hogy náluk már kialakult egy helyes önértékelés – de nem mindenkinél van ez így. A fiatal nő anya lesz, az új helyzetben pedig azt gondolhatja, hogy mindenki jobb anya, mindenkinek végigalussza a csecsemője az éjszakát, mindenkinek már idegen nyelvet is beszél a gyereke, mire óvodába kerül, csak az övé nem. Akinek nincs meg a saját belső tartása, az intuíciója, hogy ő elég jó anya, megint csak ki van szolgáltatva a visszajelzéseknek, és bizony gonosz kommentek is vannak. Eleve hatalmas szorongást vált ki, hogy hogyan fog az új szerepben megfelelni, és erre sokan annyira ráfókuszálnak, hogy a társ- és a feleség-szerepük az anyaság mellett eltörpül. Ennek az lehet a következménye, hogy mire a gyerek 3 éves lesz, és kicsit levegőhöz jutnak a szülők, addigra eltávolodnak egymástól.
Életközi krízis. Ahogy az életkorban előre haladunk, elkezdünk szorongani, mert a fiataloké a jövő, ha nem vagyunk elég fittek, egészségesek, elég szépek, akkor nem kellünk majd a munkaerőpiacon, és akár a társunk is egy fiatalabbat fog keresni, no meg szembe jön velünk, hogy van, aki 50 évesen is címlaplány. Itt is szembesülünk azzal, hogy ha valakinek megvan az egészséges önértékelése, akkor tisztában van azzal, mi mindent tud megtenni annak érdekében, hogy a saját korosztályában jól érezze magát, és ne akarjon például 50 évesen 25 lenni.
Idősödő ember. Amikor egyre idősödünk, kirepülnek a gyerekek, és ugye egyébként sem azért szülünk gyerekeket, hogy a későbbiekben rájuk támaszkodjunk. Sokszor a gyerekek külföldön vagy az ország másik felében telepednek le. Tehát az idős emberek számára is nagyon fontos minél több mindent megtenni azért, hogy az egészségben megélt éveket kitolják. Fontos az is, hogy megszervezzük, mi legyen akkor, amikor már segítségre szorulunk. Ugyancsak fontos, hogy legyünk tisztában a határainkkal, de ne kényelmesedjünk el. Míg régen gyakran összejöttek az idősek is a közösségi terekben, ma inkább csak egy rétegnek van erre igénye, a többiek, ha szeretnének beszélgetni, telefonon, esetleg interneten tartják a kapcsolatot másokkal. Pedig nagyon fontosak a rendszeres, személyes találkozások. Ha van mire várnunk, jobban figyelünk magukra. Igazából minden korosztálynál nagyon fontos, hogy ne kényelmesedjünk el, legyenek személyes találkozásaink.
– Abban, hogy minden később történik, az is szerepet játszik, hogy azok a megküzdési folyamatok, amelyeknek meg kellene lenniük már fiatal korban, nincsenek meg?
– Ez pontosan így van. Viszont ha valakiben megvan a tudatosság, érzi, hogy valami nem stimmel, akkor egyre több előadást, podcast-et hallgat a témában, és fejlődik az önreflexiója. Ez nagyon jó dolog, hiszen be lehet hozni a lemaradásokat. Azonban sokaknak ez eszükbe sem jutott, hanem inkább áttolják a felelősséget másra, és szerinte mindenki hibás, elsősorban talán a partnerük, de ők maguk nem. Óriási jelentősége van tehát az önmagunk fejlesztéséért való felelősségnek.
– Milyen mértékben járul ehhez hozzá az – ahogy Byung-Cul Han írja a Csillapító társadalom című könyvében –, hogy „Korunk palliatív társadalma a puszta fennmaradásért harcolva elveszítette érzékét a jó élet iránt”?
– Ahogy említettük, bizonyos dolgok nagyon kitolódnak, a másik oldalon viszont ott van, hogy más dolgok pedig túlságosan előrejönnek. Nincs átmenet. A kisgyerek az alvómacijával alszik, aztán amikor azt kinövi, szinte már jön is a partner. Már 15 évesen a barátnál, barátnőnél alszanak a fiatalok, pedig még sem testileg, sem lelkileg nem érettek arra, hogy egy szexuális kapcsolatban ilyen módon elmélyüljenek. S aztán olyan társfüggőség alakul ki már ilyen fiatal korban, hogy a párok állandóan együtt vannak, nincs külön saját idejük. Ennek következményeként, mire elérkeznek a párválasztáshoz, sok esetben már lelkileg és testileg is kialakul egy kiégés. Borzasztóan fontos lenne arról is beszélnünk a gyerekeinkkel, hogy szépen épüljön fel egy kapcsolat és ne az ágyban kezdődjön, mert az gyorsan telítődéshez vezethet.
Ugyancsak Byung-Cul Han könyve A kiégés társadalma, amelyben arról van szó, hogy önmagunkat zsákmányoljuk ki, miközben a fogyasztói társadalom (edd meg, vedd meg, mert megérdemled) egy telítődéshez vezet. A dopamin pedig nem tud a végtelenségig termelődni, egyszer csak elér egy plafont, és nem tudjuk fokozni ezeket az örömöket, és ezután jön az űr, ami ha tartós lesz, átmehet depresszióba.
Érdemes vigyázni az olyan kifejezésekkel, hogy „depis vagyok”. Mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai, természetes, hogy van, amikor rosszkedvűek vagyunk – de ettől még nem vagyunk depressziósak. Ha azonban ez a rosszkedv tartóssá válik, fennáll folyamatosan két héten keresztül, akkor már fennállhat a depresszió. Ilyenkor kellenek a barátok, mégpedig nem a neten, hanem személyesen. Lehet, hogy pusztán egy beszélgetésből rájövünk, hogy másnak is vannak olyan gondjai, mint nekünk, tehát nem vagyunk azzal egyedül a világban. Aztán csinálunk valami közös programot, nevetünk és át tudunk billenni.
– A barátokon, személyes kapcsolatokon túl mi segíthet még abban, hogy jobban legyünk? Gondolok itt például a digitális böjtre.
– Ez jó példa. Nyár elején például zene volt a füleimnek, amikor egy egyetemista azt mondta, legszívesebben olyan táborba menne, ahol egy hétig nem használhatja a telefonját. Mindnyájan kijelölhetnénk egyébként olyan napszakot, amikor nem vesszük fel minden pittyegésre a telefont, nem nézünk rá, hiszen nem dől össze a világ, ha 2-3 órán át nem vagyunk elérhetőek. A digitális detox nagyon sokat tud segíteni. Nagyon fontos, hogy a családok otthon, a közös étkezésnél ne használjanak telefont. Legyenek tabu helyek a lakásban, ahova nem visszük a laptopot vagy egyéb kütyüinket, hogy tudjuk egymásra figyelni.
A másik, ami nagyon fontos, a mindfullness – ott legyél, ahol vagy. Ha például kávézol, akkor kávézz, ne ügyeket intézz, ne telefonálj közben. Ha megyek a gyerekért az óvodába, már ne vigyem magammal a munkahelyi gondjaimat és még ne a gyerekkel foglalkozzak, hanem legyen enyém az a 10 perc, amíg egyik helyről a másikra érek. Menjek lassan, nézzem a felhőket, az utcákat, amerre megyek, a fákat és ürítsem ki a fejem. Ez az éber figyelem, ezek a napi néhány percek nagyon sokat tudnak segíteni.
