– Ötéves voltam, amikor édesanyám állami gondozásba adott a húgommal együtt, mert szívbeteg volt – meséli Farkas József. – Hamarosan egy kovácsházi, vallásos, özvegy cukrász nénihez kerültem, akinek óriási Bibliák voltak a lakásában. Általában minden este elkísértem imádkozni; a hétvégén ministráltam, harangoztam. Sokat foglalkozott velem, így jó eredményeim voltak az iskolában.
Majd harmadikos koromban anyu újra magához vett bennünket. Ő viszont nem fogta a kezem, rengeteget lógtam a suliból, így majdnem meg is buktam. Ráadásul anyám nevelőapja nagyon nehéz ember volt, egyszer még ránk is gyújtotta az albérletet.
Többek között ezért is, ki kellett költözniük a Csorvási úti hizlalda melletti tanyára, ahol egy düledező, egyszobás, földes padlójú házban húzhatták meg magukat négyen.
Józsi, a kamionos – Fotó: Such Tamás / behir.hu
– A hizlaldából annyi légy jött át hozzánk, hogy szinte fekete volt a plafon – teszi hozzá. – Attól függetlenül igazi gyermekkorom volt: pecáztunk, szőlőt loptunk, kést dobálóztunk, ahogy a cirkuszban csinálják. Majd a nyolcadik után cipész tanulónak jelentkeztem, de csak a kötelező gyakszit tettem le. Szó szerint egy percet sem dolgoztam a szakmában.
Sorkatonaként kutyakiképző lett, majd a leszerelést követően megszerezte a teherautó jogosítványt, és több békéscsabai vállalatnál sofőrködött. A kor csodáit: Roburt, Ifát, Zilt vezethetett. Később az 1. számú téglagyárnál volt billencses. A rendszerváltásnál már a nemzetközi vezetői engedélye is megvolt.
– Egy fiatal fuvarozó céghez jelentkeztem – folytatja –, és egyáltalán nem volt baj, hogy egy idegen nyelvet sem tudok. Ám csak akkor döbbentem rá, hogy mit is vállaltam, amikor ott álltam a megrendelő előtt, és elkezdett nekem németül karattyolni. Szép lassan azért ragadt valami rám.
Az egyik alkalommal, télvíz idején, a Liazzal – amelyen hol volt, hol nem volt fék – egy német alsórendű úton haladt. Egyszer csak egy Merci személykocsi elé jön, majd besatuzik, ő azonban nem tudott azonnal leállni, és bumm… bele a németbe. Úgy összegyűrődött a Merci hátulja, mint amikor a harmonikát összenyomják.
– Az ütközés után azt látom, hogy az ember feje billent egyet – mondja. – „Basszus, ez meghalt!” – mondom. Odamegyek, de akkor már egy bumfordi mobilon hívja a rendőröket. „Na engem lecsuknak, mert nincs az autón fék” – gondoltam. El is vittek, de szerencsére nem lett semmi bajom. Miután a rendőrök nem értettek, a jegyzőkönyvbe anyám neve helyére, az én nevem került, a születésem helyére, az, hogy mikor halok meg.
Évekkel később egy másik cégnél hűtőkamionon tévéket szállított Angliába. Időre kellett mennie, mert ha megáll valahol, tuti, hogy kirabolják. Ám akkor épp a francia hajós társaság sztrájkolt, így a komp órákig nem működött. Ezáltal egy kamerás, kivilágított parkolóban állt meg pihenni.
– A tervek szerint hajnalban indultam volna tovább – fűzi hozzá –, majd amikor felébredtem, nézem az órát, reggel 8 óra van. Fájt a fejem, véreset köptem. „Mi a baj? Tüdőrákom lenne úgy, hogy nem is cigizek?” – tettem fel a kérdést. Odasétálok a kamion végéhez, és azt látom, hogy lángvágóval kiégették a hátulját, és szőröstül-bőröstül mindet kipakoltak. Addig mindig, minden neszre felébredtem. De akkor viszont befújtak valamit az utastérbe, és nyilván attól köptem véreset.
Jó két óra múlva jött ki a helyszínre a rendőr, csak este engedték el. A kamera felvételeit nem lehetett visszanézni, mert az privát volt. Állítja, ha nyugat-európai lett volna, egyből visszanézik. Ráadásul aznap még Hollandiába is át kellett mennie csirke farhátért. Azonkívül főnöke azzal még azzal is bíztatta, hogy mire hazaér, az orosz maffiával megöleti a családját. Miközben annak örült, hogy nem hagyta Angliában a fogát.
– Jövőre leszek 70, de még százévesen is kamionsofőr akarok lenni – lelkendezik. – A párom úgy visel el, hogy keveset vagyok itthon. (nevet) Amíg bírom, csinálom!
