Soós Emőke a Napsugár Bábszínház bábszínésze, énekes és mesemondó. Valamikor többek közt lelkésznek is készült, azonban már jó ideje bábjátékosként bábokat kelt életre, a saját lelkét hozzájuk adva, komoly szakmai tudással a háta mögött. Mint mondja, egy színházban igazi csapatmunka kell ahhoz, hogy olyan előadás szülessen, amire a gyermeki lélek rá tud hangolódni.
– Milyen pályára készült, és hogyan lett bábszínész?
– Mindenképpen valami olyat szerettem volna választani, ami a szó nemes értelmében emberközeli, és aminek köze van a lélek gazdagodásához. Ez picit sziruposnak hangzik, de tényleg így éreztem. Jelentkeztem lelkésznek is, de abban az évben, amikor próbálkoztam, nem vettek fel lányt a teológiára. Utólag tudom, nem véletlen, (bár valahol rokon szakma) hogy az nem sikerült, hiszen így találhattam rá arra az útra, ami a bábszínházhoz vezetett. Érettségi után jelentkeztem Kovács Ildikó bábos iskolájába. Szerencsésnek mondhatom magam, mert ott olyan művészekkel találkozhattam, akik mesterei voltak ennek a szakmának, mint például Kovács Ildikó, Varga Ibolya, Bodor Judit, és Pályi János. Megmutatták számunkra, hogy a bábu, a maga groteszkségével, milyen különleges és hatalmas vonzerővel bír. Ez a kis élettelen figura gondolatokat, érzéseket tud közvetíteni, és a segítségével esetleg jobban ki tudjuk fejezni azt, ami bennünk van. Valami olyasmit, mint a zenésznek a hangszere. Ez a képzés tán anyagi okok miatt megszűnt, de maradtam még pár évig Kolozsváron, a Puck Bábszínházban, ahol komoly szaktudással rendelkező bábosoktól tanultuk a szakmát. Erdélyben akkor nem volt semmilyen hivatalos bábos képzés, jelentkeztem a Budapest Bábszínház bábszínész-képzőjébe. Balogh Géza osztályába jártam, és többek közt olyan neves szakemberek tanítottak bennünket, mint például: Lengyel Pál, Mészáros Emőke, Gosztonyi János vagy Szilágyi Dezső. Sajnos, már csak emlékezni tudunk rájuk, de máig hálás vagyok nekik, hisz olyan útravalót kaptunk tőlük, ami meghatározta a pályánkat, amihez ma is vissza lehet nyúlni. Úgy ültették el bennünk a magokat, hogy az mély gyökereket tudott verni. Az évfolyamról szinte mindannyian a pályán maradtunk, mindannyian bábosként alkotunk az ország különböző bábszínházában.
– Mi segítette abban, hogy még inkább megtanulja a mesterség fortélyait?
– A kezdetektől nagyon tudatosan készültem erre a pályára. Folyamatosan jártam az antikváriumokat bábos könyvek után kutatva, minden bábos rendezvényre elmentem, szerettem volna mindennel megismerkedni, ami a bábszínészethez köthető. Lengyel Pál, a bábszínészet tanárunk már hallgatóként elvitt bennünket külföldi bábos fesztiválokra is, ami szintén segítette a szakmai fejlődésünket. Láthattuk, hogy milyen lehetőségek vannak ebben a műfajban, ez szélesítette a látókörünket. Folyamatosan a báb körül forgott az agyunk, de úgy gondolom, hogy ez most is egy örök tanulási folyamat.
– A szakmai tudáson kívül kell-e valami plusz ahhoz, hogy szinte éljenek a színpadon a bábok?
– Sokat beszélgettünk a legutóbbi próbáink során is arról, hogyan kel életre egy báb. Csak attól, hogy mozgatjuk őket? A gyerekeknél ösztönösen jön ez játék közben, hogy belebújnak egy figura bőrébe úgy, hogy benne is vannak és kinn is vannak. Lelket lehelnek bele. A kislányom nemrég hallotta, hogy a macijának dobog a szíve. A gyerekektől rengeteget lehet tanulni, ők fantasztikus tudás birtokában vannak, csak komolyan kell venni őket. Ön-azonosak, őszinték, nyitottak. A bábszínésznek nagy szüksége van arra, hogy ezt a játékkedvet megőrizze, s ha a szakmai tudás mellett ez is megvan, akkor jó kezekbe kerülnek a bábok.
– Mi hozta Békéscsabára, a Napsugár Bábszínházhoz?
– A bábszínház igazgatójának a meghívására érkeztem, azért hívott, hogy alapítsunk bábszínházat. Ez óriási felelősség, pláne, hogy a Bábegyüttes korábban már ismert és sikeres volt, és nemcsak Békéscsabán, hanem szerte a világban. A hivatásos bábszínház 2005-ben indult. Sok kiváló kolléga munkája van abban, hogy már 12 éve él itt a bábszínház. Vannak, akik azóta elmentek, de jöttek újak, akik tehetségesek, alázattal állnak a munkához, a mi dolgunk segíteni őket abban, hogy örömüket leljék abban, amit csinálnak, és jól tudjunk együtt játszani és a közönség is örömmel látogasson hozzánk. Számomra a szakmaiság és maga az ember elválaszthatatlanok. Mindig társulatban és csapatban szerettem játszani, meggyőződésem, hogy a jó emberi kapcsolat segíti a jó színpadi munkát is.
– Gyerekeknek megfelelni, gyerekeknek játszani talán az egyik legnehezebb feladat. Hogyan lehet lekötni, fenntartani az apróságok figyelmét?
– Gyerekeknek és felnőtteknek is játszottam és meséltem már. Úgy érzem, valóban nagyobb kihívás gyerekeknek játszani, mert ők kendőzetlenül őszinték. Rögtön, egyenesben kapjuk tőlük a kritikát, zsizsegnek, ha nem köti le a figyelmüket az előadás. A felnőtt akkor is tapsol a végén, ha esetleg nem tetszett neki, talán illemből, vagy mert „azért dolgozott vele a színész.” Korunk embere eléggé elszokott az őszinteségtől, de a gyerek kimondja: mikor lesz már vége, unom. Olyan is előfordul, hogy már fél órája megy az előadás, és megkérdi, mikor kezdődik. A figyelem fenntartása csak úgy lehetséges, hogy ha mindenki nagyon odateszi magát, és ki-ki a maga eszközével hozza létre azt az előadást, amire a gyermeki lélek rá tud hangolódni. Ahhoz, hogy egy előadás sikeres legyen, nagyon sok ember munkájára szükség van, a rendezőtől a műhelyekig. Ez egy csapatmunka, a színészek pedig közvetítik azt, ami megszületett a próbák során. Ha úgy tetszik, ők viszik vásárra a bőrüket.
– Bábszínész, emellett énekes, a szó legnemesebb értelmében vett mesemondó, és családja is van. Hogyan tud megfelelni ennyiféle szerepnek?
– Bábszínész – nekünk ez a foglalkozásunk. Bodor Aladár a könyvében a bábot nevezi bábszínésznek, mert a bábok játsszák el a darabot, az ő történetük, az ő kis életük jelenik meg. A bábok a színészek, és mi vagyunk az ő lelkeik, vagyis a mi lelkünk a báb lelke is. Bár nem vagyok énekes, de szeretek énekelni, sokszor a zene segített rajtam, örömömet lelem abban is, amikor a bábszínház együttesében, a Rokodálban énekelhetek. A mesemondás pedig olyan szabadságot hozott az életembe, amit jelenleg máshol nem tudok megélni. Kicsit olyan nekem ez, mint egy terápia. A mese az egyik legoptimistább műfaj, ebben a jó mindig győz a gonosz felett. Az ember lelkében is megvannak ezek a vívódások, nekem is igencsak oda kell figyelnem arra, hogy a jó győzedelmeskedjen a gondolataimban, cselekedeteimben. Mindezek összességével próbálok megmaradni embernek, rengeteget tanulva a gyerekektől, hiszen mi, felnőttek bizonyos szempontból esetlenebbek vagyunk náluk. A népmesében ahhoz, hogy a főhős elérje célját, segítők szegődnek. Ilyen az én életemben a családom, a férjem. Ők segítenek, ha a bábszínházzal turnézni megyünk az ország különböző pontjára, akár több napra is. Sokszor megköszönöm a kislányomnak, hogy felvidít, ha szomorú vagyok, hálás vagyok az Istennek, hogy ő van nekünk, hogy együtt lehetünk, és az élményeket átélhetem vele. Mindannyian kapunk hamuba sült pogácsát útravalóul, én most gyúrom, most sütögetem azt, amit az ő tarisznyájába teszek, hogy legyen miből csipegetnie, ha felnőtt lesz. Most ez az egyik legfontosabb dolgom a bábszínészet mellett – és az a jó, hogy közben életem mindegyik szerepéből töltekezhetek is.
-400x225.jpg)
