– Az előbb összefutottam az ABC-ben egy arab ismerősömmel, és amikor megláttam, elkezdtem neki énekelni. Mire ő azt mondta, „már reggel kellett volna találkoznunk!”. Veled is mindig ezt érzem, ha meglátlak, mindig feldob. De alapvetően a színpadra lépő ember kettősségben él?
– Ez olyan játék, mint a gyereknél: ez vagyok, az vagyok; és ha bele tudsz bújni annak a figurának a bőrébe, akit játszol, akkor jól sikerül a szerep. Egyébként a színházban különösen igaz, hogy az egyik nap valamiért konfliktusod van az egyik taggal, majd a másnap meg a legjobb barátok vagytok – ehhez hozzá kell szokni. Más vagyok veled, más vagyok a Szemüveges Andrással.
– Mint amikor Szemüveges Janinak (Gulykás Janika – Emőke férje) felírták a szemüveget, és próbálgatta őket a szalonban. Majd amikor onnan kinéz, mit lát? Hogy a felesége egy másik fószerral lófrál.
– Pontosítva, egy kollégával sétáltam. Körülbelül úgy történt az eset, hogy a boltos megkérdezte Janikát: „Jól lát ezzel a szemüveggel?” Mire ő: „Igen, épp a feleségem a túloldalon egy másik fazonnal sétál.”
– Nos, a minap, épp a Mikulás napon találkoztunk, és beszéltük, hogy mindkét 10 éves gyermekünk szerencsére még hisz benne. Miközben én még csak hét voltam, amikor a nagyobb fiúk a suliban kinevettek, mert hittem még a Télapóban.
– Aki hisz, annak van, aki nem, annak nincs… bár tudom, hogy annak is van. Én gyerekkoromban soha nem találkoztam a Mikulással.
– Még az áruházban sem?
– Akkoriban még nem volt divat ez, hogy számlaképes Mikulások jelennek meg itt-ott-amott. Jött a csomag, ami ott volt a csizmában, és mindenkinek egyforma volt. És úgy gondolom, ott bukik le a felnőtt, ha mindent össze-vissza vásárol. Különben is, milyen Mikulás az, amelyik valakinek zoknit, másnak meg színes tévét visz? Azt nem lehet szeretni. Mert az igazi egyformán visz ajándékot.
Tavaly Miklós napján Zselyke leánykánkkal sétáltam a Korzó téren, és az égbolton épp egy fényes csík ment keresztül, miközben a felnőttek egy-egy szatyorral mentek valahova. Mire Zselyke azt mondta: „Anya, ott repül a Mikulás!” És nyilván belementem a játékba… mert mennyire prózai lett volna, ha azt mondom, „Zselyke, az ott nem a Mikulás, hanem egy repülő!” Majd megálltunk, és volt jó néhány felnőtt, aki szintén felnézett, és megcsodálták. Az igazi Mikulás az láthatatlan.
– A Pupa Trupa koncerten mesélted a név eredetét: a pupa bábot jelent, de nem a bábosok eszközét, hanem a lepke-korszak előtti fázist, majd ugye következő etap a szárnyalás. Ezt az átalakulást kvázi magadra húztad: most pillangó vagy?
– Abban az értelemben igen, hogy volt egy felkiáltójel az életemben, amikor is 2012 májusában daganatot diagnosztizáltak nálam. Szerintem mindenkinek az életében van egy olyan történet, ami esélyt ad neki arra, hogy átgondolja, mennyire is nem egyértelmű, hogy most itt vagyunk. És egyáltalán nem biztos, hogy ezt holnap megtehetem, hiszen nem vagyunk itt örökké.
És bebizonyosodott, hogy mindig döntés előtt állunk, ami nagyon sok mindenre megtanított. Például az életet értékelni kell, és ez most nem azt jelenti, hogy szentté váltam, és hogy soha nem vagyok irigy, vagy türelmetlen… De mindenképpen tudatosabban élek, és minden este számot vetek, és megpróbálom jóvátenni, ha valakit megbántottam.
Ugye embereknek játszom, mesélek, és főként arról, hogy a jó legyőzi a rosszat. No de milyen alapon mesélek én erről, ha én nem úgy cselekszem, ha én nem úgy élek? És itt jön az, hogy a felnőtteknek muszáj olyan példát mutatniuk a gyerekeknek, hogy hitelesek legyenek.
– Akár egy választás is ilyen: kvázi a fillentőket mindig hamarabb utolérik, mint a sánta kutyulikat.
– Ezért kell a gyerekeket megtanítani arra, hogy gondolkodjanak, véleményük legyen. Valakiben a halálos ágyán, 101 éves korában szólal meg az a hang, hogy „No, vajon, miképp élted le az életedet?” Ugyanezt érzetem, amikor a felkiáltójel megszólalt bennem.
– Egy ateistának miképp meséled el, mi a hit?
– Talán a legjobb válaszom az, amikor dédnagyapámat, Egyed Mózes nevű gépészt megkérdezték, hogy „Hiszi az Istent?”. Mire az válaszolta: „Hiszem! És, ha nincs, akkor semmi gond. De ha nem hiszem, és van, akkor jaj nekem!” Ezt mindenki maga kell, hogy eldöntse.
– Én a családban hiszek.
– Nyilván én is. Amúgy meg nagyon sokat nosztalgiázok. Hogy például milyenek voltak a gyerekkorom ünnepei? Épp akkoriban zajlott a Ceaușescu-rendszer legsötétebb korszaka, amikor nem volt semmi a boltokban. Még él bennem a megszépült szegénység, amikor reggel a nyusziszőr sapkát a fejemre húztam, és megkértem az édesanyákat, hogy adjon pénzt tejre. Lementem, és azt látom, hogy a bolt előtt egy csomóan állnak sorba, majd beálltam kábé a nyolcadiknak, és talán épp kaptam tejet. Vagy például jegyre kaptunk kenyeret, havi fél liter olajat, fél vajat, vagy 5 tojást.
– Csaunak meg nagy birodalma volt Bukarestben.
– Persze jól élt. Miközben meg nem volt villany. Mi a negyediken laktunk, és hallgattuk, hogy az alsó szomszéd fürdik, de hozzánk már nem jött fel a víz. Az azonban szép emlék, amikor karácsonykor bementünk a templomba, és osztották a csomagot: amiben volt egy nápolyi szelet, és egy darab narancs, amit ritkán láttunk. Azt követően a pap bácsival énekeltük, hogy „Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!” Majdan mentünk haza, és megjött az Angyal, hiszen ott volt a karácsonyfa, alatta az ajándék, ami nem volt sok. Babát is kaptunk, amit úgy hívtuk, hogy mexikói baba, miközben eszkimó volt, de mivel nem tudtuk kimondani, hogy eszkimó, így mexikóinak hívtuk.
– Sukk nagymamám többször mesélte, hogy bármennyire is szegények voltak, de mindig volt valami a fájuk alatt.
– Pontosan! És ahogy mondtam, kellenek az olyan élmények, mint amikor a nagy recsegős hidegekben elmentünk a templomba, és szinte szétfagyott a lábam, mert akkor még nem volt ilyen luxus, hogy fűtik a templomot.
Még ha kicsit fájdalmas is, de jó ezekre visszagondolni. És ezt kell ma is a gyerekeknek adni: élményeket, amelyekre vissza fognak emlékezni. Többek között az nagyon belém égett, hogy amikor a nővéremmel olykor összekaptunk, Édesanyánk mindig azt mondta, hogyan egyezzen két nemzet, ha ti testvérek is veszekedtek?