Lovas Gabi hét éve a Békéscsabai Napsugár Bábszínház muzsikusa. Korábban a helyi középiskolákban rajztanár volt, előtte diák és zenész… Háromévtizedes ismeretségünkből fakadóan nem tudtuk magázni egymást.
– Az akkori csapatodban Dajka Krisztián gitározott, és Köles Marci dobolt. (Krisztián ma már az egyik legkeresettebb session-zenész a fővárosban; Marci jogász-dobos).
– Nagyon pontos az évszám!
– Ma szállóige, hogy akár egy gyufásskatulyán is tudsz zenélni. Mi volt az első hangszered?
– A kettes suliba, zenei tagozatra jártam, ahol többek között osztálytársam volt Marci és Lenkefi Zoli is (a Napsugár bábszínház igazgatója); és ott kötelező volt délután zeneiskolába járni, ahol először furulyáztam, később oboáztam.
– Ki muzsikált a családban?
– Tudtommal senki. De szerencsére anyukám elég hamar felismerte, hogy hogy jó hangom van… illetve akkor még volt. Azt azonban nem tudom, hogy miért az oboát, és miért nem a hegedűt, zongorát, dobot vagy gitárt választottam? Egyébként a mai napig abból a korszakból élek.
– Mikor kezdtél el gitározni?
– Nyolcadikos koromban, a karácsonyfa alá kaptam egy akusztikusgitárt, és Péli Edit, a matektanárom meg is tanított három akkordra, amely akkora élmény volt!
– A hatvanas években élt egy ilyen szlogen: „Ha tudsz három akkordot, alapíts zenekart!”.
– De akkoriban a képzőművészet már jobban érdekelt.
– Így két csapás közül választottál: vagy a zene, vagy a festészet.
– Azóta is sokszor megfordul a fejemben, hogy szívesen csinálnék valami kétkezi, mondjuk asztalos munkát…
– De itt a bábszínháznál…
– Igen, itt azért sok mindent kell gyártani.
– És honnan jött a basszusgitár?
– Amikor Szegedről, hétvégenként jártam haza, Köles Marci rám parancsolt, hogy ne csak Eddát, meg Guns n’ Rosest hallgassak, hanem bevezetett a jazz-rock rejtelmeibe. Majd a kezembe adott egy basszusgitárt, ami egyből nagyon megtetszett.
– Ahhoz képest nagyon hamar durrantottatok.
– Próbálkoztunk menőzni egy kicsit.
– Emlékszem, úgy néztél ki, mint Ethan Hawke!
– Tényleg!
– Majd szögre akasztottad a hangszert, amit többször is nehezményeztem.
– Mert akkor a festészet jobban érdekelt. Majdan Szegedről a szombathelyi tanárképzőre felvételiztem, mert egyedül ott volt hazánkban egyszakos rajztanár-képzés. Azt követően a pécsi egyetem festő szakára mentem. Végül 2004-ben hazajöttem, mert mindig is az volt az álmom, hogy én csak Csabán akarok élni.
– Be jó! Mert a mi generációnk már minimum a fővárosba dobbantott.
– És szerencsémre a ruhaipariban egyből kaptam állást.
– A basszgitárt mikor poroltad le?
– Titokban mindig azon ábrándoztam, hogy valami lesz.
– Mert hiába nyomod el a muzsikárézást, a tudatalattidban mindig ott lappang.
– Igen, könnyű visszaesni. Ráadásul akkoriban, a nullás évek középtáján, Csabán nagyon élénk táncház működött. Nálam is óriási paradigmaváltás történt: az elektromos hangszerektől az akusztikusok felé orientálódtam. Ma már nem is nagyon szeretem az elektromos hangszereket, miközben sokáig volt villanygitárom.
– Nagymamám mindig attól óvott, hogy nehogy megrázzon a villanygitár.
– Nem ildomos mezítláb tocsogó vízben basszusgitározni a színpadon.
– És egyszer csak belecsorogtál a Balkánba.
– Ha először nem is… Idővel megcsináltuk a Mondó zenekart; majd Majtényi Dani felfigyelt rám, és adott egy bolgár kavalt, ami azóta is a kedvencem.
– És úgy tűnik, a kör egyelőre bezárult: gyerekkorodban zenéltél, majd festettél, és úgy jó hét éve visszakanyarodtál ahhoz az alapállapothoz, ami már 20 éve is lehettél volna: újfent muzsikálsz.
– A 2013-as esztendő egy nagy újratervezés időszaka volt… persze szerettem a Szegyát, de éreztem, hogy van valami közöm a bábszínházhoz. Berta Jimmyt, Balázs Csongit és Soós Emőkét már korábban megismertem, ugyanis 2012-ben bevettek zenélni egy félig improvizált gólyalábas műsorba. Mondanom sem kell, nagyon para volt a színpadon. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, milyen hangszeren, mi után mi jön stb. De másnap arra ébredtem, hogy én ezt akarom csinálni! Úgyhogy mikor Lenkefi Zoli felajánlotta az állást, nem tudtam nemet mondani. A festés abbamaradt, egyre többet foglalkozhattam zenével – immár munkahelyi kötelezettségből is.
– De ha belegondolsz, a zenéhez, mint szakmához számos lekicsinylő jelzőt kapcsolnak: bazsevál (zenél), klimpírozik (zongorázik), pikulázik (furulyázik), csurákozik (klarinétozik) stb. Tehát a szüleid mit szóltak, hogy elhagyod a pedagógusi pályát?
– Szerencsére soha nem szóltak bele, hogy mit csináljak. Idekapcsolódik: egyszer a Munkácsy múzeumban volt kiállításom, de a tárlatot követő ünneplést már nem vártam meg, mert inkább elmentem Jimmyvel utcazenélni Gyulára. Alapvetően sokkal jobb szeretek egy csapatban lenni. A festészettel az volt a bajom, hogy nagyon individuális, míg egy zenekarban feloldódik az ego.
– Ugye oszloposa vagy a Rokodálnak, a bábszínház zenekarának, de van egy másik remekség is, a Pupa Trupa. A Pupától nekem Halhatatlanok napja című opus az egyik kedvencem. Honnan jött az ötlet, hogy abból a szép versből egy latinos dalt kreatívkodj?
– Először is mindig megnézem a szöveg ritmusát; ráadásul a flamenco mindig is az élet-halál kérdésével foglalkozik (Halmai Tamás: Halhatatlanok napja.)
– Mi a jövőkép?
– Egyre többen keresnek meg zeneszerzéssel.
– Ha egy darabhoz zenét írsz, elkéred az egész szövegkönyvet?
– Igen; és a rendezővel mindig leülök egy hosszas beszélgetésre. Majd utána következik a legizgalmasabb rész, amikor az első hanganyagokat elkészítem, és elküldöm neki, hogy nekem ez van a fejemben. Na… akkor hosszú-hosszú órákig izgulok, hogy ő vajon mit gondol a munkámról, s nagyon örülök, ha azt írja, hogy „OK.!”.
-400x225.jpg)
