A Város-és Faluvédők Szövetsége, a Hungaria Nostra 1982 óta évente ítéli oda a Podmaniczky-díjat azoknak, akik a legtöbbet tettek épített és természeti környezetünk, kulturális örökségünk értékeinek megismertetése és védelme érdekében. Évente országosan tizenöt ilyen, igen magas szintű szakmai elismerést osztanak ki. Idén két Békés megyei, békéscsabai is volt a díjazottak között, Kmetykó János építész, a Békés Megyei Építész Kamara alelnöke, és Kis Béla építész, műemlékvédelmi szakmérnök, a Békéscsabai Városvédő és Városszépítő Egyesület elnökségi tagja.
Kis Béla és Kmetykó János július 14-én, Gyöngyösön, a Város- és Faluvédők Szövetsége XXXVI. Országos Találkozóján és Szakmai Konferenciáján vehette át a díjat Ráday Mihálytól, a szövetség elnökétől. A kitüntetettekkel hazaérkezésük után beszélgettünk.
Kmetykó János: Az építészeti tervezés igazán szép alkotói tevékenység
Kmetykó János rendkívül gazdag szakmai életutat tudhat maga mögött, és túl a hetedik ikszen is töretlen az alkotókedve. Pályája során dolgozott építő- és tervező vállalatoknál, Békéscsabán volt műszaki osztályvezető, majd főépítész is. Szakmai szervezetek tagja, 1995 óta pedig a Csabaterv cégvezetőjeként ismerik sokan.
– 1975 óta foglalkozom tervezéssel építészeti és városépítészeti vonalon. Eközben volt egy hétéves kitérő, amikor Békéscsabán műszaki osztályvezető, majd városi főépítész voltam. Itt a provinciákon valahogy mindig is nehezebben jutottak az építészek olyan feladatokhoz, amelyekben igazán bizonyíthattak. Azonban úgy érzem, én szerencsés érában kezdtem a pályafutásomat: a hetvenes években komoly beruházási felfutás volt jellemző, a tervező vállalatnál szép munkákkal foglalkozhattunk. A pályámon belül mindig vonzódtam a műemlékekhez, a helyi értékekhez, ha volt rá lehetőségem, szívesen vetettem bele magam olyan munkákba, amelyek régi épületek rekonstrukcióját vagy régi környezetben való tervezést jelentettek.
– Korábban ön azt mondta, hogy a nyugodt, kiegyensúlyozott építészeti stílus híve, és fontosnak tartja a funkcionalitást.
– Annak idején, az egyetemen volt egy kiváló professzorunk, akitől azt tanultuk, hogy az építésznek mindig tiszteletben kell tartania az anyag, a szerkezet, a forma és a funkció egységét. A mai napig vallom, hogy ennek valóban így kell lennie. Ha valami középület, akkor az nézzen is ki annak, ha lakóépület, akkor formailag is jelenjenek meg rajta a lakóépület funkciói. Ez egy értékteremtő építészeti szemlélet, ami nem a napi divatnak rendeli alá a stílusokat, hanem próbálja az örök érvényű építészeti követelményeket megjeleníteni.
– Békés megyében számos épületet tervezett az elmúlt évtizedekben. Melyekre a legbüszkébb?
– A régebbiek közül például Békésen egy 120 lakásos lakóépületre, amely a buszpályaudvar mögött áll. 1988-ban, amikor épült, igen korlátozott volt az építészek alkotói tere. Ennél az épületnél azonban el tudtunk térni az akkor szokványos „panelizmustól”. Nagy a ház, de a tömegek tördelésével, a rendelkezésre álló tér konfigurációjának követésével mégsem egy gigantomán monstrum, hanem lakóépület. Büszke vagyok a vésztői fogyatékos idősek otthonára is, ami a kilencvenes években készült. Ez azért is az egyik kedvencem, mert láttam, milyen volt a korábbi intézmény. Láttam, milyen rossz, emberileg szinte elfogadhatatlan körülmények között éltek ott emberek, akik az új intézmény megszületésével méltó körülmények közé kerülhettek. Falusias, tornácos a főépület, és van egy udvar parkkal, ahol nyugodtan kint lehetnek a gondozottak. Az utóbbi időben a békéscsabai közgazdasági szakközépiskola épületére vagyok büszke. A környezetbe illesztés, a funkció, és az, hogy egy nyitott iskolát terveztünk, alapvető elképzelésem volt. Egy meglévő, 1960-ban épült iskolát is be kellett foglalni az épületegyüttesbe, mindezt egy heterogén utcaképbe beillesztve – a szakmai visszajelzések is azt mutatják, hogy ez jól sikerült. Emellett büszkeséggel tölt el a lökösházi Bréda-kastély rekonstrukciója is.
– Ön több mint négy évtizede foglalkozik Békéscsaba, Békés megye épített örökségének kutatásával, helyreállításával, az épített környezet védelmével. A Békés Megyei Építészeti Kamara első elnöke volt, ott most alelnökként segíti a munkát. Ma is folyamatosan dolgozik, és több díj birtokosa. Milyen érzés, hogy mindennek elismeréseként megkapta a Podmaninczky-díjat?
– Nagyon örülök ennek a kifejezetten szakmai elismerésnek. A koromból adódóan (1945-ös születésű vagyok) a pályám csúcsán már túljutottam, de ma is aktívan dolgozom az építészeti tervezés és a városépítészet terén. A tervezés igazán szép alkotói tevékenység. Ma is motivációt jelent, hogy az alkotás öröme az ember egyik legnagyobb öröme, és én ezt nem akarom feladni addig, amíg bírom.
Kis Béla: A 100-150 éves épületek őstudást hordoznak
Kis Béla több mint negyven éve, földmérőként kezdte pályáját. Dolgozott tervező és építő vállalatoknál, a megyei tanácsnál, 1991 óta pedig a békéscsabai polgármesteri hivatal építészeti csoportjában, illetve osztályán lát el feladatokat.
– Az idők során a munkájának és egész életének fontos eleme lett a műemlékvédelem. Hogyan indult, és hogyan szökkent szárba ez a folyamat?
– 1987 és 1991 között rendezési terveket készítettem az akkori megyei tanácsnál. Egyebek mellett azt is fel kell mérni, hogy melyek azok az épületek, amelyeket mindenképpen meg kellene védeni. A munka során megérintett a települések sokszínűsége, és csodáltam a szép, régi házakat. A békéscsabai önkormányzatnál aztán egészen közeli kapcsolatba kerülhettem a műemlékvédelemmel. A városban 1992 óta működik a helyi építészeti értékek védelmének pályázati rendszere. Ezen keresztül, évente váltakozó nagyságrendben segíti az önkormányzat az értékes épületek megóvását. Ennek a szakmai részét a kezdetektől én felügyelem. Valamikor az ötvenes-hatvanas években volt egy torz irányváltás az építészetben, amely azt képviselte, hogy a múlt nem érték. Talán ennek tudható be, hogy az ingatlanfejlesztők sokszor meg sem kísérelték egy-egy épület felújítását, inkább lebontották és az építési telket értékesítették. Örülök, hogy Békéscsaba városa viszont támogatja az értékek megőrzését. Részben ez is motivált arra, hogy még többet tudjak a műemlékvédelemről, ezért a negyvenes éveim második felében elvégeztem a műemlékvédelmi szakmérnöki képzést. A szakdolgozatomban Geszt településtörténetét dolgoztam fel. Sikerült olyan mélyre ásnom és olyan forrásokat találnom, hogy – mint megtudtam – a műegyetem műemlékvédelmi tanszékén azóta is csemegéznek ebből a munkámból.
– Az országos szakmai elismerést, a Podmaniczky-díjat mely munkái alapján kapta meg?
– Az indoklásban szerepelt, hogy a városvédő egyesület elnökségi tagja vagyok, és az elmúlt huszonöt év alatt közel száz paraszti, középparaszti, középpolgári, polgári épület helyreállításának szakmai irányításában, felújításában és megmentésének irányításában vettem részt. Emellett a város jelentősebb épületeinek helyi védelem alá helyezésével kapcsolatban is végeztem kutatásokat. Közreműködtem a Széchenyi ligeti favázas pavilon, valamint a békéscsabai vasútállomás országos egyedi műemlékvédelem alá helyezési eljárásában, illetve a szaktanácsadásban. Szintén személyes közreműködésemmel és az önkormányzat hathatós támogatásával sikerült megmenteni és felújíttatni Békéscsaba legöregebb lakóházát, a több mint 200 éves „Molnár-házat”, ahol a tavalyi átadása már több rendezvényt is tartottak.
– Az értékek megőrzésén túl miért tartja ma kiemelten fontosnak a műemlékvédelmet?
– Ami a gyakran 100-150 évvel ezelőtt készült épületekben megjelenik, az ma már pótolhatatlan. Ezek az épületek egy őstudást hordoznak, sokszor nem is kiművelt emberfőkben születtek meg azok a fantasztikus ötletek, amelyek a házakban megjelentek. Abban az időben a paraszti vagy a polgári házak azért készültek, hogy az adott családok mindennapi életvitelét kiszolgálják. És persze csak akkora házakat építettek, amekkorát fenn tudtak tartani. A házakban nem volt vasbeton, amely a Föld egészséges rezgéseit elvitte volna. Tanulmányoztam A magyar ház mágikus titka című könyvet, amelyben nagyon jól leírták, milyen térrendezési elveket követtek – tudatosan vagy tudattalanul – elődeink. A természetes építőanyag-használat szerintem mindig igazi érték marad, ráadásul, például ha egy vályogházat szétbontanak, az építőelemeinek a nagy része újrahasznosítható, visszaépíthető. Sok mindennek utánanézek, az országban egyedülálló adottságokkal rendelkező „Hősi temetőnek” például elvégeztem a történeti feldolgozását, és erről értekezés jelent meg az Örökség című folyóiratban. Az építészeti örökségvédelemmel kapcsolatban helyzetfeltáró és értékelő előadásokat is tartok különböző fórumokon. Borzasztó dolog azt látni, amikor pusztulnak az értékeink, jó érzéssel tölt el, hogy valamit én is tehettem és tehetek a megmaradásukért.
