De teljesen rendben van az is, ha a kijárási korlátozás végére nem tanulunk meg egy új nyelvet, nem ragyog a lakásunk minden négyzetcentimétere tükörfényesen, nem leszünk profi pékek, szakácsok vagy cukrászok, tornászok, hanem egyszerűen csak elvégezzük a napi teendőinket, és túléljük valahogy ezt az időszakot.
Most éppen egy világjárvány és egy gazdasági válság kellős közepén vagyunk, elszigetelve a közösségeinktől, barátainktól és sokszor a családunktól is. Hogy mindezt átvészeljük, nem tehetjük szabadon azt, amit szeretnénk. Be kell tartanunk a korlátozásokat, és ha ehhez még hozzáadjuk a bennünk lassan gyökeret verő aggodalmat, bizonytalanságot és féltést, nem csoda, ha fátyolba burkolózik a lelkünk.
Ha valakit elveszítünk, sokáig minden áldott reggel úgy ébredünk, hogy borzasztó nagy űrként és fájdalomként zuhan ránk a hiánya. Most is valami hasonlót élünk meg. Reggelente újból és újból tudatosul bennünk, hogy még nem gyógyult meg a világ, még nem szaladhatunk bele bármikor a csodás tavaszba, még nem ölelhetjük át a szeretteinket, nem bandázhatunk, sőt…
Aztán megisszuk a reggeli kávét és tesszük a dolgunkat. A kisgyermekes szülők mindent bevetve egyensúlyoznak az e-ovi, a távoktatás és a home office között – természetes, ha ezt már nem tudják olyan lendülettel tenni, mint hetekkel ezelőtt. Elmaradnak a ballagások. Az érettségi, a szakmai vizsgák vagy államvizsgák előtt állók naponta figyelik a híreket, és nyilván szeretnének már túl lenni az egészen.
Aki dolgozik, gyakran nemcsak napi nyolc órában teszi azt, hogy megmaradjon a munkahelye, aki pedig elvesztette a megélhetését, talán éppen most igyekszik állást keresni, valahogy talpra állni, hiszen az élet megy tovább.
Aggódunk idős vagy beteg szüleinkért, nagyszüleinkért, közülük pedig sokan – kimondva, kimondatlanul – azért, hogy csak még egyszer átölelhessenek bennünket ebben az életben…
A Prédikátor könyve szerint mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Olyan nagyon jó lenne már felszabadultan, nevetve szökdelni!
