Jó néhány éve azt hallottam a csabagyöngyés kollégáktól, hogyha Presser, Zorán vagy netán a Csík Zenekar játszik a megakultúrban, akkor általában garantált a teltház, ha azonban egy életmódtanácsadó érkezik, akkor még a csillárokon is lógnak az emberek. Egyre többen motiválnak, mondják meg, hogy mit csináljunk.
Ezzel szemben a minap belefutottam a békéscsabai érintettséggel rendelkező, 33 éve kerekesszékben élő, szentendrei Balogh Zoltán Facebook posztjába. Zoli huszonhét esztendősen, egy judo edzőtáborban kis híján végzetes balesetet szenvedett. A közel egyéves kezelést követően kerekesszékben hagyta el a kórházat. Minden szempontból teljesen más perspektívából kezdte újra az életét. Két évtizede sportújságíró, tanít, illetve novellákat ír.
Többször felkérték, hogy írjon egy „életmódtanácsadós” könyvet, de már a felvetést is messze eltolta magától. Elmondása szerint a példakép szereptől is fázik. Íme, az említett bejegyzése:
Jóemberkedés csalónappal
Kezdem teljesen lúzernek érezni magam, amiért harminchárom éve ülök a kerekesszékben, pedig csak akarnom kellene, meg különben is, igazoltan, már gyógyszer is van rá… Én hülye, meg csak gubbasztok ott. Mint egy géppuskasorozat, úgy lyuggatják ki a jókedvemet a közösségi oldalon egyenesen a szemem közé célzott hirdetések.
Nem tudok mit kezdeni az önfejlesztő, motivációs könyvekkel, vagy nevezzék bárhogyan is őket. Bevonzzuk, vagy nem vonzzuk, komfortzónán kívül, vagy belül? Megoldást kínálnak erre is, arra is. Mindenki tudja, mi a jó – másoknak, no meg nekem, gondolják. Szekunder szégyenérzet pironkodik rajtam, amikor a közhelyektől hemzsegő „kínálót” átfutom, úgy hiszem, nincs ember, aki beveszi ezt a maszlagot. Nem is tévedhetnék nagyobbat!
Szakmányban gyártják a modernkori „bibliákat”, és bizony, a becsalogató, képi világában erős csúsztatást rejtő borítónak, a hangzatos címnek és a sikert ígérő fülszövegnek köszönhetően, viszik, mint a cukrot, tetemes rés(z)t lefedve a könyvpiacon. Boldog-boldogtalan hirdeti az előadását, pörögnek a szelfik a zsúfolt nézőtérről, üdvözült arcú emberek hétköznapi megváltásra várnak. Pénzt nem kell váltani, a jegy meg az aktuális csodakönyv kijön egy húszasból, a visszajáró maradhat az árusítóstandon – a nagyvonalúság fokozza a hatást. Sok helyen komolyabb a franchise, mint egy első osztályú futballcsapatnál.
Mindennap dolgozom azon, hogy jobb ember legyek! – jön szembe velem számtalanszor az ironikus énemet felborzoló „kedvenc”. Elgondolkodom ilyenkor. Miként fogjunk neki? Hogyan dolgozzunk rajta? Brecht is őt kereste? Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra jóemberkedés? Vagy nullahuszonnégyben? Esetleg elég rá napi húsz perc is? Van csalónap? Csak nyilvánosan ér valamit? Dokumentálni kell a Facebookon, az Instán vagy a TikTok-on? Mi lesz a magamfajta cinikusokkal, akik csak úgy elvannak?
Minden cselekedetünk után önreflexiót kell tartanunk? Ha csal ellenünk élet és ember, mi akkor is jóemberek maradunk, és grállovag-jelmezt viselünk a sírig? Ott meg pislogunk majd idétlenül, úgy, hogy megremeg a szemfedő?
Miért kellene szétszálazni mikronnyi mennyiségekre mindennapjaink szövetét, és folyton-folyvást az érzelmeinktől maszatos, belső nagyítónk alá tenni örömöt, bánatot? Betartva minden modern parancsolatot, önjelölt tanítókat idézgetni, kapaszkodva mások vélt igazságába.
Mi lenne, ha csak úgy élnénk? A hitünk szerint, a magunk kedvére. A saját csendőri felügyeletünk nélkül. A józan eszünket használva, az ösztöneinkre hallgatva, olykor a szívünk, a lelkünk iránytűjére pillantva.
Az sem baj, ha néha eltévedünk a gyarlóságunk útvesztőjében. Mert az jó, emberi.
