Ha lehet ilyet mondani (miért ne lehetne?) Balogh Zoli tiszteletbeli külsősünk. A nyáron bemutattuk a Kapáslövés című kötetét – a cikkben olvasható A gyávaság csendje novella, majd a kolbászfesztivál ideje alatt az Óda a csabaihoz című elbeszélését közöltük. Ezúttal Az ígéret című meseszerű történetét osztjuk meg. „Persze, lehet mese is, de bizony valós alapokon nyugszik a Suttogó személye” – jegyzi meg.
Az ígéret
A karácsony a majd húsz éve tett fogadalmára emlékeztette. Amikor nem maradt más számukra, csak a pislákoló remény. És réges-régen tudja, hogy ha letelnek a maga által kiszabott esztendők, utána is bejár majd a gyermekklinikára.
Amikor a gyermekneurológia főorvosa a kézfogás után nem engedte el a kezét és arról érdeklődött, honnan az a varázslatos képessége, amivel megnyugtatja az üvöltő, a rohamtól őrjöngő gyermekeket, zavartan elmosolyodott. Motyogott valamit, hogy ő csak egy önkéntes segítő, aki teszi a dolgát, de önmaga előtt is be kellett ismernie, hasznosnak érzi itt magát.
A háta mögött az orvosok és a nővérek Suttogónak hívták, ha műszakban volt, jóval kevesebb nyugtatóra volt szükség, egy ölelés, egy simogatás, néhány halkan kimondott szó után a nembeszélő kisgyermek vagy az alig kommunikáló kamasz is megnyugodott mellette, vizsgálható állapotba került.
Régi bútordarab volt a gyermekklinikán, a története szájról szájra járt: a fia elcsúszott a házuk jeges udvarán, és olyan szerencsétlenül ütötte be a fejét a járdába, hogy csak a gyorsan kiérkező mentőnek és az idegsebészeti stáb sikeres operációjának köszönhette, hogy életben maradt. A neheze azonban csak ezután következett, a tizenöt éves, szépreményű sportolónak újra kellett tanulnia járni, beszélni, csak emlékfoszlányok maradtak az addigi életéből.
A műtét utáni rehabilitáció legmélyebb bugyraiban jártak, az egy hónapja még az élettől majd kicsattanó gyermek fakó szemekkel nézte a nappalijuk tetejét karcoló, fényárban fürdő fenyőfát, amikor az apja maga felé fordította a kerekesszékét, s csak annyit súgott a fiú fülébe: ne félj, minden rendben lesz!
A férfi magában ígéretet tett, ha a fia felépül és képes lesz az önálló életre, húsz évig önkéntesként minden szabadidejét a klinika osztályain tölti. Hogy miért pont ennyi időt szabott ki magának, arra nem találta a választ, úgy érezte, a felajánlott évek talán elegendőek ahhoz, hogy a fiát élhető élettel kárpótolja a Teremtő.
S bár a fiú felépülése haladt, úgy tűnt, az egyetemről és az élsportról szőtt álmairól le kell mondania. A korábban éles eszű, villámléptű kosaras kínkeservesen tanult meg újra olvasni, mozgása nehézkessé vált, de a depresszió újra és újra felcsapó hullámai között a víz felett kellett tartania a fejét. Olykor persze óhatatlanul alámerült.
A fia balesete után egy évvel jelentkezett önkéntesnek, a rövid felkészítőt és a szükséges adminisztrációt követően, munka után hetente két-három délutánt a klinikán töltött, a pszichiátrián és a neurológián érezte magát a leghasznosabbnak. Jól ismerték, és ő is jól ismerte az ott dolgozókat. Egy idő után érdekes dologra lett figyelmes, volt, hogy a szakszerű orvosi kezelés, a gondos nővéri ápolás és a legújabb gyógyszerek sem hoztak eredményt, máskor meg a legsúlyosabb esetekben történt megmagyarázhatatlan javulás, amire nem volt tudományos magyarázat.
A fia volt a példa rá. Hat hónappal a baleset után az addigi cammogásról pörgősre váltott a javulás tempója, a fiú nem csak képletesen szedte párosával a lépcsőfokokat. Az orvosok jó része a sporttól edzett, bivalyerős szervezetet nevezte meg okként, az idős professzor volt az egyedüli, aki egy félmondattal földöntúli csodát emlegetett.
Más szemmel kezdte figyelni az osztály életét, de nem talált semmilyen sormintát, rendszert, vélt vagy valós igazságot meg pláne, a „csodatévő kolléga” a legváratlanabb esetekben avatkozott be. Nem volt magyarázat rá, miért segített a tüskés, öngyilkossági kísérleteivel a szüleit az őrületbe kergető kamasznak, és miért hagyta, hogy az élénk, ötéves kislány néhány hét alatt egy növény szintjére jusson, úgy vegetáljon még hosszú évekig, önmagát és a családját sötét verembe zárva.
Megesett, hogy látni vélte a láthatatlan csodatévő keze nyomát az egyik kis beteg párnáján, ahogy megigazította azt, máskor szinte érezte a jelenlétét, amikor az epilepsziás rohamnál a halál torkából mentett meg gyermeket.
Voltak „csodanapok”, ilyenkor az öltözőben a műszak végén beszélt a láthatatlan kollégához, „csapj bele, öreg!”, és mintha valami suhanás érintette volna meg a kezét.
Máskor meg hetekig semmi, szabadságra ment a csodatevő, konstatálta. Megértette. A világ terhét néha le kell tenni, nem lehet cipelni a másoktól átvett fájdalmakat időtlen időkön keresztül. Olykor Istennek is jár néhány felhőtlen nap.
Úgy érezte, a „kolléga” jóvoltából ő is olyan tanítványfélévé vált, csodálkozva figyelte, hogy az érintése, az ölelése, a szavai megnyugtatják a gyermekeket, a kamaszokat. A főorvos többször kérte, hogy álljon munkába az osztályon, de amikor megtudta, hogy esztergályosként mennyit visz haza havonta, csak még jobban becsülte az elhivatottságát.
A családja nem tudott a felajánlott húsz évről, de így is elfogadták, hogy az ideje egy részét a klinikán tölti. Sokszor a felesége is csatlakozott, később a fia számára is természetessé vált az önkéntes munka, egyetemistaként, később családos emberként időt szánt rá, hogy önzetlenül segítsen másokon.
Majdnem húsz év telt el így, a csodák és tragédiák kiismerhetetlen módon váltogatták egymást. Elfogadta, már nem keresett magyarázatot, nem sorolt okokat magában a miértekre. Egy-egy eset mélyebben megérintette, hiába a majd két évtized, a rutin, a megszokás kerülte az osztály napjait.
Azon a szürke, decemberi délutánon a fák csontokként ropogó fagyos ágait cukormázszerű jég tartotta fogva, eszébe juttatva a fia balesetét, amikor a mentő egy üvöltő, nyolc év körüli kisfiút hozott a neurológiára. A gyermek a földre vetette magát a széles folyosón, aztán felugrott, a fejét a falba verte, a mellette lévő kétségbe esett fiatal nő hiába próbálta nyugtatni, lefogni, csitítani.
Látott már hasonló eseteket, de amikor a tekintete találkozott az angyalarcú fiúcska reménybarna szemeivel, egy pillanat alatt ott termett. Letérdelt, egyik karjával átölelte, de éppen csak annyi erővel, hogy a fiú ne érezze csapdában magát, a másik kezével a gyermek tarkóját húzta óvatosan a vállgödrébe. Lassan, nagyon lassan elhalt a pokoli ordítás, az aprócska, megfeszült test elernyedt, megpihent a karjai között. Megsimogatta a gyermek homokszínű, selymes haját, és csak annyit súgott a fülébe: „ne félj, minden rendben lesz!”
A vizsgáló szélesre tárt ajtajában a jelenetet végig követő főorvos hitetlenkedve csóválta a fejét, majd elmosolyodott. Suttogó felállt, óvatosan megfogta a fiú meleg, puha kezét, és komótos léptekkel elindultak. Miután beléptek a fertőtlenítőszagú helyiségbe, a riadt gyermeket az ölébe ültette, hogy elkezdhessék a vizsgálatot.
Reménykedett, hogy Isten nem tart ma pihenőt.
