A debreceni születésű, békéscsabai érintettségű, ám évek óta Szentendrén élő Balogh Zoltán a tavaly megjelent Kapáslövés című könyvében Óda a Csabaihoz címmel egy novellát is szentelt a viharsarki csudának. A korábban eredményes judózó, később sikeres edző Békéscsabán töltötte sorállományú szolgálatát: versenyzőként és edzőként is. Azt követően még két évet ráhúzott; és mint tréner csodálatos csabai cselgáncsosokat nevelt ki. Zoli élettörténetéről bővebben ITT!
És hogy vajon nyolcvanas évek középtáján csak a sorkatonai és edzői éveit töltötte Csabán, vagy a jó öreg csabait is tölthette valami jóhírű csabeni háznál, az az írásából hamarosan kiderül.
Zoli akkor és ma – Forrás: Balogh Zoltán Facebook oldala
Óda a Csabaihoz
”A Békéscsabai Honvéd Szalvai SE dzsúdósaként egy életre megtanultam, milyen az igazi kolbász. Az ízletes disznóságok közül is kiragyog a kedvencem, az érett, illatos vastagkolbász. A rajongásom azóta is töretlen, így nehezen viselem, ha a csabai csemege hiányzik a spájzból. Nemrég sajnos megesett, így az újabb adag beszerzéséig kínzó hiányérzet kerített hatalmába.
A fentebb említett füstölt szárazáru étkezésünk egyik tartópillére, elengedhetetlen kelléke a rántottának, reggeli, vacsorahidegtálaknak, tökéletes választás rakott és paprikás krumpliba, pásztortarhonyába, lecsóba, töltött káposztába, különböző húsokat borító ragukhoz, slambucba, szendvicsek alapeleme, de úgy a legjobb, ha magában fogyasztjuk, jártunkban-keltünkben lenyesünk egy-egy félcentis karikát.
A jó csabai vastagkolbász ugyanis igazi kincs!
Mint azt a neve is jelzi, a származási helye Békéscsaba és környéke, ahány ház, gyártó, manufaktúra, annyiféle titkos recept, az ízvilág és az állag hasonló, és (apróságokban) mégis különböző, ám a karaktere összetéveszthetetlen.
Szaláminak nevezni otrombaság! Szinte sértés.
És nem keverendő össze a közelben előállított Gyulaival sem. Ha igazán finom kolbászt szeretne az ember, azért Csabára kell menni, vagy valamilyen úton-módon házhoz hozatni. Nem érdemes öt-hat, egyenként egy kiló körüli szálnál alább adni, nálunk maximum két hónapig elég ekkora mennyiség.
Mint azt jeleztem, a vastagkolbászhoz való vonzódásom nem valami új keletű gasztrohóbort. 1985 és 89 között volt szerencsém ezt a kedves várost megismerni, sportolóként, edzőként is hozzá kötött a jó sorsom, és ott született a lányunk, tehát csupa szép emlék fűzi a családunkat Békéscsabához. A helyi dzsúdóklub versenyzőjeként szemtanúja voltam, amikor fizetőeszközként szolgált a csabai: az első osztályú csapatbajnokságra, egyletünk „lyukas” súlycsoportjába, a nehézsúlyba villámmal leigazolt egykori klasszis néhány szál vastagkolbászt kapott ellentételezésül.
Mert kellett egy csapat!
Sarkadi János vezetőedző, aki legendás szereplője volt a hazai dzsúdós társadalomnak, afféle viharsarki Minarik Edeként az első osztályú szereplést alapvetésként kezelte. Amit nem tudott a honvédség szolgálati útján megoldani, azt elrendezte a saját spájza aranykészletéből.
Amikor pedig a cserépgyár részmunkaidős sportállásába kerültem, ott azt is megtanultam, hogyan fogyasztják a helyiek ezt a csemegét. Vihettem bármilyen finom szendvicset magammal, nyálcsorgatva figyeltem, ahogy a szünetekben a cseréposztályozás kemény munkáját végző nők és férfiak darabolták a kolbászt, minden falat mellé szalonna került a kenyérre, csípős paprika, paradicsom, hagyma, retek kísérte szezonban a menetet. A kuncsorgásomat nem lehetett nem észrevenni, aranyszívű kollégáim kínálását hálásan fogadtam, és bár minden dicséretet megérdemel az általam addig ismert debreceni vékony változat, rögtön tudtam, hogy az ízek birodalmának egy egészen más szférájába csöppentem.
S milyen az élet! A lányunk egy Budapesten élő békéscsabai fiúba szeretett bele, hozzá ment feleségül, és amellett, hogy ez a rokoni szál nagyban megkönnyíti a beszerzést, két unokám már a génjeiben is hordozza a kolbász imádatát. Persze több vonal is él, bátran támaszkodom az ott élő barátok, dzsúdósok, egykori tanítványok kapcsolataira, így a legprímább áru jut el hozzánk.
Időközben a szállítmány is megérkezett, a spájzban pihenő szálak nyugalmat hoztak a házba. Nem sürgetem a nyáresténként grillen készülő vacsorát. Minek is tenném? A kezemben ott vöröslik néhány vastagkolbász-karika. Ahogy a legjobban szeretem: csak úgy, kenyér nélkül.”
***
Ezúttal a gyúrás és a töltés kimaradt…
Az „Óda a Csabaihoz” szöveg a kiadó Kék Európa Stúdió és a szerző engedélyével került közlésre.
