Leszálltam Lökösházán a vonatról, éppen elértem a buszcsatlakozást. A faluba megérkezve siettem a bőrönddel a Bethlen utcába, több napi ruhát is pakoltam az ajándékok mellé.
– Szia! Itt vagyok! Megérkeztem! Beléptem a szürkés-kékes ajtón.
– Szia te kis pocsék! Már vártalak – mondta szolíd mosolyával, amiben zseniális humora is megbútt. Örült nekem, a kályha mellett ült a kis sámlin. Tenyerét összekulcsolta.
– Keresztapáék jönnek?
– Persze, vasárnap érkeznek – tette hozzá boldogan. Keresztapám, az ő fia és két másik unokája élete büszkeségei.
– Annyira várom őket.
– Én is.
Hirtelen megváltozott a tekintete, kissé üveges lett és rejtőzködő könnyeit humorral palástolta, majd folytatta a beszélgetést.
– Mesélj lányom, mi újság a fővárosban? Hogy vagy?
– Jól vagyok.
– Nincs gond ugye?
– Nehezen értem a világot. Agyon nyomnak az elvárások. Mindenhol csak egy adat vagyok, egy szám. Egyedül érzem magam amióta...
– Mióta? – kérdezte megszokott higgadtásával.
– Amióta ti máshol vagytok. Úgy érzem cserben hagytatok.
– Ilyet mi sose tennénk. Én pláne nem. Nah erre a kedvre együnk egy kis hortit. Hozd lányom, a hideg szobában van. Felszeletelnéd?
Bementem a folyosón, mint minden télen nagyon hideg volt, oda nem ért a kályha melege. Majd benyitottam a vendégszobába, ahol keresztapámék szoktak volt aludni. Annak közepén a barna vitrines szekrény, fotókkal és csészékkel teli. Azon is át kellett mennem, tudni illik ezután következett a hideg szoba, ami a hideg folyosónál is hidegebb volt. Mégis több meleg szorult abba a kis térbe, mint bárhol máshol a világban. Azóta se éreztem annyi meleget, mint akkor ott abban a hidegben, hiszen kis nyugdíjból nem telt minden szobára elegendő fűtő fa. Bár a kezei szüntelen dolgoztak a földeken. A hideg szobában volt egy ágy, amin a sütemények pihentek. Közepén volt a két tepsi horti. Mellette volt a barnanyelű hatven centis szeletelő. A földön egymás mellé rakva sorban a nyáron leszedett alma. Kivittem a tálca süteményt a konyhába. Mama nyugtalan volt, amolyan izgatott nyugtalanság volt ez.
– Ne légy csendben mama. Mesélj!
– Miről meséljek?
– Te mindig tudsz valamiről. Meséld el dédit, hogyan nevelt benneteket, közel tíz gyermeket a nehéz időkben úgy, hogy semmit se vegyetek észre. Vagy azt, ahogyan dédi kimentett a házatokba tolakodó orosz katona figyelme alól. Vagy meséld el keresztapát miként lett deszantos katona, mesélj bármiről. Addig berendezem a konyhát, és kitakarítok.
Ahogy pakolok, és megterítek, a munkám végéhez érek, értetlenkedve rám néz.
– Te ki vagy?
– Én vagyok az mama.
– Te?
Látom még mindig méreget, de valahogy helyére pakol, majd folytatja.
– Megnőttél lányom – elmosolyodik.
– Igen mama, megnőttem. Még kicsi voltam, amikor...
– Mindjárt kezdődik a Dallas! – szólt, és gyorsan a távirányítóhoz nyúlt.
– Nézd, kitakarítottam! Jó így?
Bólintott, rám nézett, de fél szeme a tv-n volt.
– Mama, mennem kell, szólsz...? Rám nézett, értette mire gondolok, nem kellett kimondanom minden szót.
– Igen szólok nekik is, hogy őket is várod.
– Sosem beszélek rólatok múlt időben – talán ezt olyan halkan mondtam, hogy nem is hallotta.
– Boldog karácsonyt mama! Szeretlek!
Azzal kimentem, de siettem, hogy ki ne szökjön a meleg a házból, ránéztem az almafára, a felsöpört baromfiudvarra. Annak közepén ott volt Rabló kutya, aki mint mindig farkával söpörte maga után a port, most a havat, mögötte a baromfi szoba, abban a tyúkok egymásra tapadva, pihentek. Felébredtem.
