Mester Gábor közel ötven éve műgyűjtő

Mester Gábor és felesége, Piroska lakásában szinte alig van egy szabad négyzetcentiméternyi üres felület. A címoldalas képünk, illetve a nappali hátterét a gyulai Komló Étteremből származó, egyik ikonikus óriásfestménye tölti ki. A sors pikantériája, hogy a múlt-múlt századi debreceni vásárt ábrázoló alkotás összevissza van szurkálva, ugyanis megesett, hogy a Komlóban mulató vendégek olykor bicskával erősítették meg az igazságérzetüket.

Továbbá a kristálytól kezdve, a porcelánokon keresztül az ezüstig sokkal több minden van, mint a boltban. Otthonukban a gyűjteményük, egy Békéscsabához közeli tanyán pedig a raktáruk áll. „Nálam egy gyűjtemény száz darabnál kezdődik” – jegyzi meg.

(Korábban mi is beszámoltunk a turisztikai főpályaudvar várójában megrendezett Mérőeszközök, illetve az Ollók és egyéb vágóeszközök című tárlatairól.)

Komputerük nincs, csak telefonjuk; ha eljönnek az unokák, akkor leginkább társasozni szoktak a sok-sok „kincs” közt. Mester Gáborral beszélgettem; régi ismeretségünkből fakadóan tegeződve.

– 1974-ben kezdtem el gyűjteni Lipták Pali bácsinak a tanyákról; ami megtetszett, azt megtartottam magamnak – mesél a kezdetekről.

– Ez sosem derült ki?

– Mivel ő nem árult, így nem vágtam át.

– Honnan tudtad, hogy hova kell menni?

– Akkoriban még más idők voltak: házaltam, jártam a tanyákat. Könnyen odaadtak szinte mindent.

– Gondolom, amik számukra elsősorban kacatok voltak.

– Még voltak szűzpadlások… Szinte mindenre azt mondták, hogy „Vigye! Vigye!”. Sokszor fillérekért komoly értékeket vihettem el.

– Volt orrod/szemed hozzá?

– Ráérzetem a dolgokra. Nyilván, amiből már akkor is sokat láttam, tudtam, hogy nem mennek, azzal kevésbé foglalkoztam. Amúgy nekem az ezüst a gyagyám. Megőrülök értük. 46 év alatt ezüstöt még el nem adtam. Egyébiránt februárban, a múzeumban lesz egy kiállításom, ahol 200 ezüst tárgyamat mutatják be.

– Észreveszed, ha az ezüst kamu?

– Hiába van benne a próba, én mindig jól bereszelem, és megnézem.

– Mint ahogy a régi szép időkben, amikor még a dinnyét meg lehetett lékelni?

– Igen… de ha nem engedik, hogy megreszeljem, akkor azt mondom, hogy „Köszönöm szépen!”. Így még sosem vettem hamis ezüstöt.

– Olyankor a kereskedő tudta, hogy hamis?

– Általában nem. Abban a hiszemben volt, hogy valódi a portéka.

– Nagy merészség kellett ahhoz, hogy 1975-ben a saját lábadra állj.

 – Akkor még kevés maszek volt. Sokan kérdezték is: „Hogy mersz belevágni?” De mivel ebben a szakmában láttam a jövőt, így elköszöntem Pali bácsitól. Később üzleteltünk is egymással, egészen pontosan barteleztünk: neki a cserépbutella volt a mindene, nekem az órák.

– Hogy zajlott a kereskedés?

– Nyilván a megélhetés miatt nemcsak gyűjtöttem, hanem árultam is. Hetente feljártam a szarvasi, kecskeméti, pesti bizományiba, ahol leginkább készpénzben fizettek, árut ritkán vettek át tőlem bizományba. A későbbiekben arra törekedtem, hogyha megveszek egy hagyatékot, kiemelem azt a 3-5 dolgot, ami nekem kell, a többiből pedig kigazdálkodom a három „kincs” árát, amelyek így nem kerülnek semmibe.

Galéria

– Mi volt például a nyolcvanas években a sláger?

– A mi most eladhatatlan: a függőlámpák, a parasztórák, amiket manapság fele áron tudok adni. Nemrégiben a szódásüvegeket kapták fel.

– Ki diktálja a „divatot”? Tájegységhez vagy ma már inkább az internethez köthető?

– Nemrégiben három szódásüveg-gyűjtő, akik valami nagy pénzhez jutottak, elkezdtek egymásra licitálni: akár 50-60 ezer forintot is adtak egy jó szódásüvegért. 

– Ők például kinek adják el?

– Úgy tudom, az egyikük a szülővárosában több ezer érdekes szódásüveggel egy szódás múzeumot hozott létre.

– Tavasszal kiürítettük a berényi nagymama raktárát. Természetesen semmit nem dobtunk ki, a lakásunk is úgy néz ki, mint egy kisebb múzeum.

– Édesanyám 25 éve halt meg, és nincs erőm megválni a ruháitól. A minap azonban találkoztam olyan esettel is, hogy ruhástól adták oda a szekrényt. Sőt, még a képkeretekből a szüleikről, a nagyszüleikről készült képeket sem vették ki.

– Érdekes, ismét nagy keletje van a porcelánfiguráknak.

– A Herendi most is gyártja őket, de nagyon nagy áruk van.

– Mennyibe kerül egy gitáros hölgy? (mutatok a vitrin felé)

– A Déryné most 200 ezer körül van. És az az érdekes bennük, hogy azért van négy különböző színű, mert a négy évszakot ábrázolják. Tehát egy kétszázat ér, de ha megvan mind a négy, akkor lehet, hogy egymillió forintot is adnak érte.

– Közel 50 éve vagy a „szakmában”. Melyik évtized volt számodra a leggyümölcsözőbb?

 – Jó huszonéve tettük rendbe a házat, most ezt ma már nem tudnám megcsinálni.

– Én úgy emlékszem, ha a rendszerváltást követően nyitottál a piacon egy lángossütőt – mely már lehet, hogy a nyolcadik volt a sorban –, akkor is kereskedtél.

– Nagyobb volt a vásárlóerő. Szinte minden nap volt vevőm; általában külföldiek: németek, olaszok, amerikaiak, hollandok, manapság inkább viszonteladóknak árulok. Most többet veszek, mint eladok.

– Nincs olyan érzésed, hogy ez már sok? Nem le kellene állni?

– Szinte miden nap hozok haza valamit – ha úgy vesszük, egy évben 365 tárgyat veszek.

– Itthon mit szólnak mindehhez?

– Szerencsére Piroska is támogat. Mivel nincs bejárónőnk, így neki a gondja pucolni ezeket. Felfog egy sarkot, amellyel egy nap alatt elkészül. De ez neki is olyan elfoglaltság, amit nagyon szeret csinálni. Nagyon vigyáz mindenre, tízévente egyszer törik csak el valamelyik.