"Nehéz dolog apának lenni." Ez az a mondat, amit édesapámtól sosem hallottam és amelyet én magam sem mondok majd soha a gyerekeimnek. Pedig igaz. Anyának is nehéz lenni persze, csak ők ezt ki is fejezik. Nem szavakkal, inkább csendes pityergésekkel, sóhajtozásokkal, olykor zsörtölődésekkel. De az anyai szív ilyen, és ez jól is van így. Ha viszont apának nehéz, arról ő nem beszél, csak annyit mond: most egy kicsit fáradt vagyok. Vagy talán ezt is anya mondja helyette.
A férfiak tudják, hogy bizonyos dolgokat bent kell tartani. A nők pedig azt tudják, hogy bizonyos dolgokat ki kell mondani. Szerencsés esetben ez a kétirányúság tud harmóniában működni, s ez azt is jelenti: nem kell ráerőltetni egyik szerepet a másikra. Manapság mégsem ilyen tiszta a kép, mióta radikális feministák előrántották a cilinderből a "mérgező férfiasság" fogalmát. Az ún. toxikus maszkulinitás is csak egy műszó, mint a tértivevény, csak még annyit sem jelent és vacakabbul is hangzik. Hergelt nők takaróznak ezzel a párnacihának se jó ideologikus hablattyal, virtuálisan kasztrált férfiak pedig fülüket-farkukat behúzva, nyüszítve adják meg magukat a korszellem diktátumának, nehogy megbélyegezzék őket. De egy férfi nem lehet ilyen. Egy apa pláne nem!
Az amerikai Jack Reynolds elítélt gyermekmolesztálóval interjút készítettek arról, hogyan hálózott be kisfiúkat. Elmondása szerint elsősorban nem az adott gyermek karakterére, jellemére, hanem (ha volt) az édesapjáéra figyelt. Ha az édesapa egy határozott, megfelelő fellépésű, így tehát a molesztálóra fenyegetést jelentő egyén volt, Reynolds inkább távol maradt. Mondhatjuk, hogy szélsőséges a példa, de a konzekvenciákat talán mégis érdemes levonni. Először is: az apának fenyegetést kell jelenteni mindenre és mindenkire, aki potenciálisan fenyegetheti a családját. Másodszor: egy apának kellő módon JELEN kell lennie ahhoz, hogy ez a fenyegetés érvényes legyen. Az apa ugyanis védelmező.
Ma világszerte egyre hátrébb szorul ez a szerep. A férfiaktól azt várják el, hogy ne legyenek férfiak, mert "a férfi durva". Legyenek inkább gyengédek, sőt gyengék, majd kicsivel később ugyanazok, akik álmukból felkeltve is toxikus maszkulinitást kiáltanak, számonkérik rajtuk, hogy férfiatlanok. A férfi azonban nem nő, sosem lesz nő, és a nőből sem lesz férfi. "Mi férfiak férfiak maradjunk, s nők a nők – szabadok, kedvesek – s mind ember, mert az egyre kevesebb", írta József Attila a Thomas Mann üdvözlése című versében, mely talán sosem volt ennyire aktuális.
Természetesen voltak, vannak rossz példák. Feleség- és gyermekbántalmazó, iszákos, léha, gerinctelen férfiak, akik a porig rombolt férj- és apakép letéteményesei. És aztán ott vannak azok a névtelen hősök, akik a feleségüket és a gyermekeiket szeretve, rengeteget dolgozva őrzik családjukat, építik a társadalmat, amelyben élnek. Róluk nem szólnak a hírek, velük nincs tele a sajtó. Valójában persze nem is igénylik, de ma egy kicsit mégis gondoljunk rájuk. Azokra a férfiakra, akik Atlaszként cipelnek embertelen súlyokat, sokszor magányosan. Akiknek a fellépése nem mindig kellemes, de akiknek a hiánya tragikus. Azokra, akik "gonosz létükre is tudnak jót adni gyermekeiknek" (vö. Máté evangéliuma 7:11) és akik "emberségről példát, vitézségről formát" mutatnak. Gondoljunk az apákra, akik néha csak annyit mondanak: most egy kicsit fáradt vagyok. Vagy annyit se. Akkor gondoljunk rájuk a legjobban!
