Martin Gábor: Őszintén adom át a mögöttem álló 70 év tapasztalatát

A békéscsabai Martin Gábor az elmúlt évtizedben három képeskönyvet adott ki a szülővárosáról – Csabai Séták I., II. és III. címmel. Az utóbbi években azonban a papíralapú adathordozót virtuális fórumra váltotta. A Facebookon szinte napi rendszerességgel publikálja a hetvenes-nyolcvanas években készült riportfotóit, egy-egy értékes információval ellátva. (A fotózás olyan, mint a Rock ’n Roll: a magázódásért fekete pont jár.)

– Nagyon vastag lehet az archívumod, hiszen szinte naponta egy-egy újabb kópiát töltesz fel a Facebookra. 

– 14 éves koromtól kezdve fényképezek rendszeresen. Annak idején, amikor valamelyik frissen laborált felvétellel elégedetlen voltam, azonnal dobtam a szemetesbe. De szerencsére édesapám azt mondta: „Kisfiam, soha nem lehet tudni, hogy erről a korszakról az a fotó nem hordoz-e majd valamilyen érdekes információt”.

Majd szerencsére kiszedegette a vizes képeket a kukából és kiteregette. Most bizony belátom, hogy legalább a 30 százalékuk érdekessé vált. Riporterként pedig egy-egy témáról mindig több variációt készítettem, és ami nem kellett a lapnak azokat mindig eltettem. 

(Martin Gábor felvételei)

– A bejegyzéseid bukéja, hogy a fotográfiák technikai feljavításán kívül plusz verbális információkat is megosztasz. 

– Úgy gondolom, hogy az esetek zömében egy információkkal ellátott kép teljesebb, mint egy egyedülálló. Jó tudni egy fotográfia kapcsán, hogy mikor, hol, mi történik rajta. Azonfelül jó néhányszor a személyes tapasztalataimat is odafűzöm a történések mellé.

– Azt a korszakot mutatod meg, ami még talán történelem. A hetvenes-nyolcvanas években volt a csúcson a film, a zene, a képzőművészet stb. Azóta csak forog a divat, művészeti áthallások, utalások vannak.

– Minden bizonnyal a mai időszaknak is lesznek értékei, ez majd később kiderül. Azzal azonban egyetértek, hogy a mi aktív időszakunk, az 1970-től 1990-ig terjedő bő húsz év nagyon sok szempontból kedvezett a fotózásnak. Akkoriban szigorú feltételek mellett gyakorolhatta valaki a szakmát. Ma pedig, ha valaki előveszi a telefonját, egy hét múlva kikiáltja magát fotóművésznek. 

De ez a hígulás az élet minden területére igaz, minden foglalkozásra. Abban az időszakban – a maga hátrányaival együtt – sokkal nagyobb rend és fegyelem volt. Ma ebben a rosszul értelmezett szabadosságban mindenki hangot kap a közéletben, a különböző felületeken és mindennek sajnos befolyásoló hatása van.

Én a „poroszos” rend hatékonyságában hiszek. Sokkal nagyobb benne a jó szakemberek, a komoly tehetségek megbecsülése, az önfegyelem, az önmagunk iránti maximalizmus, a deviancia kirekesztése. Több az embertársaink iránti tolerancia, tisztelet, az intelligencia, morál, etika… Amit a mai „liberalizmus” rossz értelmezése hozott, az a világot elárasztó káosz.

– Tervezed, hogy ezeket a képeket is egyszer majd könyv formájában kiadod? 

– Ha egy koncepció alapján összejönne egy érdekes képanyag, akkor nem zárom ki. De az már nem Békéscsabáról szólna, mert a Csabai sétákban az elmúlt 50 éves pályafutásomból a városhoz kötődő fotók színe-java megjelent.

– Valóban, azt látom, hogy mostanában több Békés megyei képet mutatsz meg. 

– Sőt, két megyében voltam fotóriporter, a Szolnok Megyei Néplapnál 1976 és 1977 között, majd hazahívtak a Békés Megyei Népújsághoz.

– Maradtál volna Szolnokon? 

– Nem valószínű, hiszen Horling Robi bácsiék hívtak az MTI reklámos részébe, mert akkoriban már erősen orientálódtam az esztétizáló fotóműfaj felé. Ugyanakkor már alkalomszerűen az Ez a divat című lapnak is dolgoztam. Ismertek, tetszettek nekik a reklámmunkáim, plakátjaim, naptáraim, prospektusfotóim. Közben a magánéletem is hazaszólított, nősülés előtt álltam. Ráadásul az akkori leendő feleségemnek is jó állása volt Csabán. Pesten ellenben mindent elölről, a nulláról kellett volna kezdenem, és hát… nem voltam már húszéves. 

Egyébként az akkori zárt rendszerben nem véletlenül fordult meg a fiatalok fejében a disszidálás. Én hivatalosan szerettem volna jelentkezni a nyugat-németországi Kassel városában működő művészeti egyetem fotóművészeti képzésére. De mint kiderült, kétévente átlagosan csupán néhány embert vettek fel.  Amikor a közművelődési minisztériumon keresztül próbáltam tájékozódni, azt a választ kaptam: „Hát nem gondolod, hogy bekerülhetsz? Még a miniszter úr gyerekét sem vették fel!”. 

– Na jó, de a miniszter úr gyermeke biztos különb jó fotós volt, mint te. 

– Igen. Reménytelen volt. Annak az időszaknak bizony voltak előnyei és rohadt nagy hátrányai is. Most a kislányom nemzetközi karrierjén keresztül látom, hogy mennyire egy konzervdobozban éltünk. Wanda úgy utazik Európa és az Egyesült Államok közt, mint ha most mi elmennék Dobozra és vissza. Majd amikor ’90-es években megismerkedtem egy német ruházati cég itt dolgozó mérnökével – aki később a legjobb barátom lett –, beleláthattam: mennyire félre voltunk vezetve, mennyire keveset tudtunk a valóságról, a világ működéséről abban a rendszerben. 

– Mégis sokan visszasírják a ’80-as éveket. De érdekes, az én generációm is.

– Több oka van. Egy biztos, hogy az előbb említett német barátomon keresztül – illetve később a nyugatot járva – láttam, hogy a szocialista országokban könnyebb volt, pontosabban könnyebbnek tűnt a megélhetés. A buta, a lusta, a munkakerülő, a kocsmatöltelék ugyanúgy részesült a javakból, mint aki szorgalmas, ügyes volt és húzott. Következésképpen miért hajtson az ügyes, ha úgy sem kap nagyobb elismerést, és miért hajtson a lusta disznó, hogyha ugyanúgy megkapja azt a havi iksz ezer forintot, mint a másik.

Ez megpecsételte annak a gazdasági modellnek a sorsát, a fejlett világ pedig néhány évtized alatt elhúzott mellettünk. Azon kívül a termékeink zöme korszerűtlen, eladhatatlan volt a fejlett világban. Sokszorosan túlduzzasztott alkalmazotti létszámmal „működtek” a gyárak, millió adminisztrátor, gépkocsielőadó, fölöslegesen sok könyvelő, párt és szakszervezeti titkárok, sportolók bújtatott állásban stb.

Ezen kívül túl nagy volt az improduktív eltartottak aránya a társadalomban. Rengeteg szükségtelen szervezet, intézmény, felügyelet, kamara, népfront, export-import cég élősködött – főleg a pesti aszfalton, vízfejként az ezer sebből vérző ország nyakán.

– De ez magától az embertől is függött, mármint, hogy akarsz-e fejlődni. Gondolom, folyton bújtad a nyugati magazinokat. 

– Igen, a szakmában tanulni, fejlődni kellett, folyamatosan. Sajnos az átlagember a lanyha, meleg dagonyában kellemesen érezte magát. A kapitalista nyugaton Damoklész kardja függött az emberek feje felett: ha nem teljesítesz maximálisan, akkor mehetsz az utcára. Az emberi természet ilyen: a legerősebb motiváció a megélhetés kényszere!

Egy 2000 főt foglalkoztató gyár munkásgyűlését ábrázoló fotómhoz nem régen nosztalgikusan megjegyezte egy hölgy, hogy milyen jó volt akkor, milyen sokaknak volt munkahelye… Kicsit ki kellett nyissam a szemét, megkérdeztem, hogyha teszem azt, az övé lenne az az üzem és a gazdaságos termeléshez mondjuk 200 ember kellene, akkor is fizetné, alkalmazná-e ezt a kétezret? Mert ha igen, akkor pillanatok alatt lehúzhatná a rolót… A válasz elmaradásával pár gondolatot elindítottam a kommentelők közt.

– Azért a rendszerváltást követőpen nagyon hamar kapitalista viszonyok alakultak ki Magyarországon. 

– Nyers, vadkapitalizmus alakult ki. Mindkét társadalom igazságtalan, sajnos nincs tökéletes modell.  Mert míg a szocializmusban, hogy Churchill szavait idézzem: egyenlően osztották szét a nyomort, addig a kapitalizmusban a pénz természetéből fakadóan egyre jobban nyílik szét a jövedelmi olló. 

– Nekem igazándiból a jól megszerkesztett, '80-as, '90-es évekbeli printlapos képriportok hiányoznak, amelyek bármilyen digitális galériánál nagyobbat ütöttek. 

– Egyet értek, súlyuk, varázsuk volt a nyomtatott képeknek.

– Nagy pletykafészek a Wiki királynő. Azt írja, március 22-én leszel 70 éves… (az interjú néhány napja készült).

– A mostani hétköznapjaim továbbra is az 50 évnyi fotózás filmanyagának feldolgozásával történik, de egy kicsit most már hátradőlve. Szeretek szemlélődni az életben és ennek a jó néhány évtizednek a tapasztalatai alapján próbálom értékelni a látottakat. Már nincs veszteni valóm, olykor nem kendőzöm a nyers őszinte véleményemet, amiért sokszor sokkal jobban megharagszanak, mint mások kegyes hazugságaiért.

Pedig meggyőződésem: azzal segítek, hogy a mögöttem lévő hetven év tapasztalatát őszintén adom át. Azt hiszem, hogy előbb-utóbb mindenki eljut abba az állapotba, amikor minden érzelemesség elmúlik. Az ember figyelmes lesz. Figyel a külvilágra, de elsősorban önmaga bensőjére. Tárgyilagos lesz, már nem sok meglepetés éri, és már nem haragszik igazán senkire. Él, figyel és dolgozik. Azt hiszem, ennyi az egész. 

***

„26 évesen egy hatalmas közúti balesetet sikerült megúsznom, túlélnem. Már amennyire megúszásnak lehet nevezni hét csonttörés egyidejű elszenvedését, a hónapokon át tartó kórházban fekvést többszöri tüdőgyulladással. Továbbá 30 kiló lefogyását, négy korrekciós műtétet, az évekig tartó rehabilitációt, gyógytornát, a biztosítókkal való perlekedést, a maradandó mozgáskorlátozottság viselését, érzelmi feldolgozását, a pszichés egyensúly elvesztését, a magánélet válással végződő gyökeres szakadását.

A szó valódi értelmében újjászületés volt a számomra az a beleset, hiszen a kilátástalannak tűnő, fizikailag és lelkileg is hihetetlenül fájdalmas időszakból felállva egy másik ember lettem. Rádöbbenve, hogy milyen törékeny, pillanatokig tartó az élet, sokkal céltudatosabban, a dolgok lényegi mélységét keresve élek, amihez a fotós szakma is nagy segítséget nyújtott, hiszen a riporter mentalitás: a valóság lényegének gyors felismerése!

Azóta nem vagyok hajlandó kerülő utakat járni. Sokszor nyersen vagyok őszinte. Hazudni nem vagyok hajlandó, legfeljebb azt válogatom meg, hogy mikor, miről beszélek, vagy nem beszélek. Csak pozitív dolgokba vagyok hajlandó energiát fektetni, rombolni, ártani – még bosszúból sem. Én a fényképekkel tudom színesebbé, tartalmasabbá tenni a mindennapjainkat, néha egy két kisfilmmel, verssel, így ezt kell tennem, ebben hiszek” – fűzte hozzá.