Martin Wanda divat-, koncert- és szociofotós neve Londonban is jól cseng

A békéscsabai származású Martin Wanda divat-, koncert- és szociofotós múlt év végén vehette át sajtókategóriában a Junior Prima Díjat Budapesten. Wandával – aki egyébként Martin Gábor fotóművész lánya – a 7. Tv Művészbejáró című műsorában Szabó Rita műsorvezető beszélgetett.

 

– Hogyan jött a fotózás az életedbe?

 

Édesapám fotóművész, illetve fotóriporterként is dolgozott. Az ő családjából sok, más művészeti területen alkotó ember került ki. Tudat alatt ez hatással volt rám. Hozzá kell tenni, hogy édesapám valójában sosem szerette volna, hogy én az ő pályáját folytassam. Valami financiálisan biztosabb szakmát szánt számomra. A tanulmányi eredményeim is lehetővé tették volna, hogy akár jogász, akár építész, vagy valami hasonló legyek. Viszont 16 évesen került először fényképezőgép a kezembe, és akkor elkezdődött ez a szerelem. Utána már ő is látta, hogy nem nagyon lehet letéríteni erről az útról. Tanítgatott fotótörténeti, fototechnikai alapismereteket. Jelentkeztem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre, ahova nem vettek fel elsőre, ezért elkezdtem az ELTE szabad bölcsész szakán a filmelmélet, filmtörténet szakot, amit utólag egyáltalán nem bánok, ott a mai napig nagyon inspiráló ismeretekre tettem szert. Később felvettek a MOME-ra, és végül a kettőt párhuzamosan fejeztem be.

 

– Mennyire volt hatással rád édesapád munkája? Te több színtéren tevékenykedsz, mint fotós.

 

Édesapám nemcsak fotóriporter volt, neki is van egy művészeti munkássága. Több fotóalbumot adott ki a verseivel, illetve aktképeivel, tehát művészeti területen is munkálkodott. Igazából nem tudom, hogy mennyire volt hatással rám. Tudat alatt biztosan, hiszen ilyen közegben voltam. Más témák érdekelnek, viszont tök jó, hogy kialakult egy ilyen kommunikáció is kettőnk között: én is kritizálom a munkáit, és ő is kritizálja az én munkáimat, ebből egy folyamatos diskurzus lesz.

 

– Hogyan fogadjátok egymás kritikáit?

 

Nehezen bírom a kritikáját, de persze elfogadom. Ez teljesen más, mint amikor az embernek a barátai mondják, hogy nagyon jó, amit csinálsz. Más, amikor egy hozzád nagyon közel álló, és ráadásul a munkáidat szakmai szemmel néző ember mondja el a véleményét. Ugyanakkor persze szoktunk összeütközésbe kerülni. Többek között amiatt, hogy én azt mondom: jó, de ez generációs különbség, ezt nem értheted. Ő pedig azt, hogy: jó jó, te meg nem értheted azt, hogy az én generációm, és esetleg egy kívülálló, egy laikus hogyan néz a munkáidra.

 

– Említetted, hogy az ELTE-n filmelméletet is tanultál. Az is egyfajta képi világ. Mennyire volt segítségedre ez később?

 

Abszolút. Illetve azt nem is mondtam eddig, hogy filmkészítéssel is foglalkozom. Ott találkoztam először alapvető filmkészítési ismeretekkel. Tényleg alapszintű volt a dolog, de ahhoz egy jó kiindulópontot jelentett, hogy tovább fejlesszem. Most divatfilmeket, illetve zenei videoklipeket is készítek. Az más kérdés, hogy témák tekintetében is nagyon inspiráló volt a sok film, amit ott láttam. Illetve például a gender studies-al ott találkoztam először, ami a legnagyobb inspirációját jelentette a diplomamunkámhoz is.

 

 

– Londonban is tanultál, illetve jelenleg ott élsz és dolgozol. Hogy kerültél oda?

 

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemről mentem ki először Erasmus ösztöndíjjal három hónapra Londonba. Három hónap nagyon-nagyon kevés, pont arra elég, hogy az ember beleszokjon az új környezetbe, belejöjjön az angolba, illetve hogy kialakuljon egy új baráti közeg, kialakuljon az, hogy hova szeretsz menni, akár szórakozni is. Három hónap után hazajöttem, lediplomáztam az ELTE-n és a MOME-n is. Akkor azt éreztem azt, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni, és még visszaszólít a város. Lassan már három és fél éve, hogy jelentkeztem ott a mesterszakra. A London College of Fashion-re jártam divatfotográfia szakra, le is diplomáztam. Másfél éves volt ez a képzés, azóta szabadúszó fotósként és filmesként dolgozom.

 

– Fiatal vagy, tehetséges és feltörekvő. Melyek azok a munkáid, amelyekre a legbüszkébb vagy, amelyeket kiemelnél?

 

Az egyik talán egy személyesebb projekt. Az nem divatfotográfia, hanem még a MOME-n kezdtem el diplomamunkaként ezen a sorozaton dolgozni. Lovers, vagy Szeretők volt a címe. Ezt később folytattam a mesterszak alatt is Londonban, és elég nagy publicitásra tett szert. Ez félig meddig személyes jellegű projekt, félig-meddig egy dokumentarista projekt, ahol igazi párokat fotóztam. Heteroszexuális, illetve homoszexuális, leszbikus párokat is a saját környezetükben, a saját intimszférájukban, a hálószobájukban. Ez amúgy is nagyon aktuális téma, minden genderrel vagy queer-el kapcsolatos kérdéskör elégé aktuális, pláne Londonban. Tényleg nagyon nagy publicitást nyert, sok magazin leközölte a világ minden országában. A mai napig kapok e-maileket néha ezzel kapcsolatban. Ez azért volt fontos számomra, mert társadalmilag is elég releváns kérdéseket boncolgatott. A másik az egy kicsit könnyedebb téma. A Foxes magazin az egy londoni illetve los angeles-i székhelyű magazin. Elsősorban férfidivattal, illetve rock and roll zenével foglalkozik. Ennek a magazinnak ebben az évben művészeti vezetőjévé váltam, illetve rendszeresen fotózok is nekik. Meglátogattam őket Kaliforniában az előző év októberében, és ott lehetőséget kaptam – 5 percet –, hogy lefotózzam az Eagles of Death Metal nevű együttest. Ami alapvetően stresszes helyzet, hogy 5 perc alatt hozzál ki valamit ebből a nem túl gyakran adódó szituációból. Kaptam 5 percet, elkezdtem őket fotózni, először az egész együttest, és a magazin külön kérésére utána elkezdtem portrékat is készíteni külön-külön a tagokról. Utoljára hagytam az énekest, Jesse Hughes-nak hívják. Miután elkészítettem a képeket, kialakult egy  kommunikáció. Egy negyvenes éveiben lévő férfiről van szó, aki szemmel láthatóan nem veti meg a whiskyt, és a női nemet. Elég hamar elkezdte nekem mondogatni, hogy tudod mit, igazából azt szeretném, hogy ma csak te fotózz engem a színpadon állva. Hívta rögtön a menedzserét, hogy kapjak egy karszalagot, és hogy csak én fotózhatom őt. Nagyon örültem persze. Egyszer csak rám nézett, és azt mondta:  szeretnéd látni a pisztolyomat? Nem egészen tudtam mire vélni a dolgot, mondtam, hogy persze. Bement az öltözőbe, és kijött a pisztolyával. Elkezdte megtölteni előttem, én meg elkezdtem fotózni, és fotózni. Elmesélte azt, hogy milyen élmény volt számára, amikor a párizsi koncertjükön megtörtént ez a hírhedt terrortámadás, ahol több mint 100 rajongójukat megölték. Ez nekem abban a pillanatban jutott eszembe. Persze tudtam róla, de bele sem gondoltam, és kirázott a hideg hirtelen. Azt mondta, hogy mennyire más lehetett volna minden, ha akkor ez a pisztoly nála van, és tudott volna valamit tenni. Láttam a megszállottságot a szemében, és én ezt végig fotografáltam. Ez egy hatalmas élmény volt.

 

Egyébként 5 perc mire lenne elegendő egy fotózásnál?

 

Ha muszáj, akkor meg lehet oldani, lehet egy jó képet csinálni 5 perc alatt. Pláne ha már tapasztalt az ember, és tudja, hogy milyen szögből, hogyan szokott fotózni, és hogy mit akar látni. Meg ha mer irányítani. Persze vannak olyan fotósok, akik teljesen más metódussal dolgoznak, és nem is nagyon szólnak egy-egy fotózáson. Csak elkezdenek dolgozni, és kialakul egyfajta harmónia a modell és közte. Én máshogy dolgozom. Elég határozottan megmondom, hogy mi az, amit szeretnék, és valószínűleg ez tetszett például a Jesse-nek is, hogy határozott női karakterként léptem fel így ebben a szituációban.

 

Hogyan jellemeznéd a stílusodat?

 

Vannak saját személyes projektjeim, vannak divat-fotorgáfiáim, vannak művészportréim. Balett-táncost is fotóztam például a világhírű Sergei Polunint, illetve sok zenésszel dolgozom együtt. Mindegyikben van egyfajta dinamizmus. A rock and roll zenei szubkultúrából, illetve annak az esztétikájából is erőteljesen inspirálódom. Ugyanakkor az esztétikámra szerintem a németalföldi festészet, illetve a 19. századi festészeti inspiráció is hatott, szerintem ez  esetlegesen látszik a színhasználaton, illetve a fényeken. Persze a témák is  erőteljesen kapcsolódnak. Mindez a zenei szubkultúra összekapcsolódik az egyéb szubkulturális témákkal. A meleg szubkultúra, az androgün identitás is megjelenik, tehát az identitás különböző kérdéseit boncolgatom a különböző anyagaimban.

 

Fontos számodra, hogy milyen témát fotózol? Mondjuk ha kapnál egy olyan megrendelést, ami nem áll közel hozzád, azt elvállalnád?

 

Mindenkinek ki kell fizetnie a számláit. Volt már ilyenre példa, persze. Tehát a ilyen téren és a reklámfotográfia területén is alkotok. Ott pedig egy csomószor nincs beleszólása a fotósnak a képbe, hanem a kliens megmondja, hogy ezt és ezt szeretné. Én is szoktam ilyen dolgokat csinálni, de ez nem feltétlenül az a munka, amit kirakok a honlapomra.

 

Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?

 

Érdekes, mert alapvetően sokan divatfotográfusként jellemeznek és írnak le, és ez így is kezdődött valójában. De mostanság egyre inkább kezdek átfordulni, egyre inkább a portréfotózás érdekel. A szép lányok, fiúk fotózása helyett az érdekes karakterek fotózása vonz, például a zenészek, vagy művészek, vagy táncosok. Ez az az irány, amit szeretnék folytatni.

 

Édesapádra visszatérve, az ő fotóit könyv formában is láthattuk. Te esetleg tervezel  a jövőben hasonlót? Van erre esély?

 

A londoni egyetemen a diplomamunka nem egy konkrét diplomaprojekt volt. Ott a másfél év alatt alkotott összes munkából kellett egy válogatást leadni. Én végül egy könyvet állítottam össze, ahol vegyesen szerepeltek a személyes projektjeim, meg a dokumentarista fotóim. Amikor elmegyek szórakozni a barátaimmal, akkor is fotózok. Tehát van egy ilyen dokumentarista anyagom. Vannak a divatfotóim, és azt így egymás mellé helyezgetve összeállítottam egy könyvet. Akkor vettem észre, hogy igazából összeáll egy egésszé a dolog. De hogy ezt a publikum elé bocsássam, az még nincs a közeli terveim között, de későbbiekben akár ez is lehet.

 

2017. november 20-án kaptad meg a Junior Prima Díjat sajtókategóriában, amit az édesapád vet át Budapesten. Mit jelent számodra ez a díj? Ez is egyfajta elismerése a te munkásságodnak.

 

Ez érdekes, mert engem is óriási meglepetésként ért, hogy megkaptam ezt a díjat. Konkrétan a díjátadó előtt négy nappal kaptam egy telefonhívást, akkor közölték. Nyilván nagyon-nagyon boldog voltam, de annyira kevés idő volt, hogy nem tudtam jelen lenni a díjátadón, mert Londonba pont aznap is volt egy fotózásom. Ilyen rövid idő alatt lehetetlen volt leszervezni, hogy itt lehessek, pedig nagyon szerettem volna. Nyilván itthon is szoktam dolgozni, és nagy örömmel töltött el, hogy figyelemmel követik, és elismerik itthon is a munkásságomat. Összeállítottam egy kis köszönő videót, amit ott levetítettek, és édesapám vette át végül a díjamat.

 

Édesapád mit érzett? Nyilván nagyon büszke lehetett a díjátadón.

 

Gondolom. Nem olyan típusú ember, aki nagyon ki tudja mutatni az érzelmeit, de én azért látom, hogy nagyon büszke rám.

 

Jelenleg min dolgozol? Vannak-e itthoni megrendeléseid, vagy inkább külföldre dolgozol?

 

Vannak itthoni megrendeléseim, főleg Budapesten. Fiatal divattervezőkkel szoktam együtt dolgozni leginkább, illetve magyar együttesekkel, mint az Ivan & The Parazol vagy a 30Y. Tehát inkább ez az alternatív rock szcéna, amin belül szoktam együttesekkel együtt dolgozni.

 

– Szeretnéd megtartani az itthoni vonalat is a jövőben?

 

Mindenképp, mert nem lehet tudni, hogy mi lesz. Sose lehet tudni, hogy kibe leszek szerelmes. Illetve a mai világban meg már annyira legyőzhetőek ezek a távolságok. Ideális esetben lenne egy londoni ügynököm, párizsi ügynököm, meg milánói ügynököm, ami tényleg megvalósítható célnak tűnik igazából. Innentől kezdve már akár Budapest is lehetne a székhelyem, vagy London, vagy a világ bármely pontja.

Megosztás:

Címke: , , , , ,